Koppány: Majális a Glockneren

Három magyar hegymászó emlékére

A legfelső parkolóház megaronda épülete előtt lecaplatunk a Pasterzee gleccserre. Ha valaki kételkedik a globális fölmelegedésben, annak ajánlom ezt a kis sétát. Táblák jelzik a gleccser volt szintjét. 1975-ben még úgy kb. 100 m-rel magasabban volt a gleccser (szintben)!

Hasadékokat nem nagyon kellett kerülgetni, könnyedén keresztülszeltük a jégárt. A moréna után kezdődött a móka. Cél a 3200 m-es bivakház. Jó érzés ezt 2300 m-en végiggondolni, látva az előttünk vergődő cseh csapatot. Hamarosan mi tapossuk a nyomokat, a csehek tettek egy kis kitérőt, olyasfajta önszopatás szerűen. Iszonyú hótaposás, süppedések, anyázások közepette a sziklaszirten álló bivakház nem akar közeledni.


Keresztesi Koppány
19 órára begurul a megbeszélt helyre a hófehér Opel Omega. Négyen (Bálint, Tamás, Áron és jómagam) kényelmesen elterpeszkedve suhanunk úticélunk, a Grossglockner felé. Terv a Pallavichini kuloár átmászása. 7 órás út után egy földúton szerpentinezünk föl, a Glocknerstrasséhoz (fizetni nem akartunk, ezért a kerülõút). Egy sorompó zár el minket az úttól, így ott alszunk.

2003. május 1.

Reggel igen szeles idõre ébredünk. Kocsiban majszolgatva szikkadt zsemléinket indulásra szánjuk el magunkat. Gyalog föl a mûúton egészen a Franz Josef Haus-ig igaz, csak 8 km, mégis nemkívánatos teljesítmény mûanyag bakancsban. Stoppolunk. Siker! Egy darabig fölvittek, de egy újabb sorompó mégis arra késztetett minket, hogy egy kicsit gyalogoljunk, belekóstolván, milyen érzés combig süllyedni a vizes hóba. A legfelsõ parkolóház megaronda épülete elõtt lecaplatunk a Pasterzee gleccserre. Ha valaki kételkedik a globális fölmelegedésben, annak ajánlom ezt a kis sétát. Táblák jelzik a gleccser volt szintjét. 1975-ben még úgy kb. 100 m-rel magasabban volt a gleccser (szintben)! Hasadékokat nem nagyon kellett kerülgetni, könnyedén keresztülszeltük a jégárt. A moréna után kezdõdött a móka. Cél a 3200 m-es bivakház. Jó érzés ezt 2300 m-en végiggondolni, látva az elõttünk vergõdõ cseh csapatot. Hamarosan mi tapossuk a nyomokat, a csehek tettek egy kis kitérõt, olyasfajta önszopatás szerûen. Iszonyú hótaposás, süppedések, anyázások közepette a sziklaszirten álló bivakház nem akar közeledni. Úgysem látunk a ködtõl, de legalább ne lennének biztatónak látszó sziklák. Azért csak felértünk. Kívülrõl reménytelenül kicsinek látszik a bádogkunyhó, belülrõl se nagyobb (8 személyes). Bevetjük magunkat az igen szûk alsó fekhelyekre. Pakolászás, kajálás, minden felülésre fej beverés? Legalább tudjuk mitõl fáj. Szállingóznak az emberek. 8-an vagyunk, 12-en, 17-en… Na ne! Most már aludjanak kinn, végül is a kunyhó max. befogadóképessége is véges (ez esetben 13). Honfitársaink is felkeveredtek, bár õk azt hitték, hogy a nyomok az Erczherzog házhoz vezetnek, így nagy meglepetésükre és döbbenetükre kiszorultak. Áron felajánlotta bivakzsákját, sajnos többet mi sem tehettünk értük. Ellenben a német sítúrázók megcsillogtatták bunkósságukat. Szó nélkül bevetették magukat a már elfoglalt fekhelyre, zsörtölõdésünk után a zsákjainkra heveredtek (szintén szó nélkül, hogy úgy menekítsük ki a fényképezõgépeket). Sebaj bunkókáim, mi 2-kor kelünk, de ti is!

2003. május 2.

Kíméletlenül csörögnek az óraként használt telefonok. Egy fej beveréssel felöltözködöm, kettõvel összepakolok, és megkajálok. Igen szûk hely miatt a ház elõtt toporgunk és rendezzük a felszereléseket. A korai kelés ellenére 4 után indulunk el. Tamás és Bálint már egyszer próbálkozott a Pallavichinivel, de nem mentek végig. Talán most. Az idõ bíztató, csillagos ég. Elkeveredünk a beszálláshoz, ahol kezdetnek egy peremhasadékot kell átmászni. Igen kicsiny és bizonytalan hónyelven kimászom, utánam a többiek. Elindul a taposás. A kuloár átlagosan 55? meredekségû. Váltva megyünk elöl, figyelve minden lépésre. Biztosítani macerás, és majdnem, hogy értelmetlen, így a kötél a zsákban maradt. Utánunk jönnek a csehek. A hó minõsége váltakozó, van, ahol elsõ rúgásra jól tart, van, ahol komoly rugdosódásba kell kezdeni, de a lényeg, hogy haladunk. Enyhe jobbos kanyar után már látni véljük az út végére jellemzõ vegyes terepet, ami igen lassan akar közeledni. A végén beszûkül a folyosó, és rendes vízjéggel kecsegtet. Innen kötélbiztosítással megyünk tovább. Kimászom a jeges szakaszt, és már látok egy szöget, hogy standoljak. Még vagy két méter kéne, de elfogyott a kötél. Leszólok, hogy vegyenek ki, csak elérem biztosítás nélkül. Kellemetlen mozdulatok behavazott sziklákon. Egy friendet (ékszerû biztosító eszköz) berakok, így már kevésbé izgalmas. Nagy nyúlás és már el is érem a szöget. Standolok. Jönnek a többiek. A csehek gyorsabbak és beelõznek. Bálint tovább mászik egy kényelmesebb standhelyre, Áron és Tamás utána, majd engem is felbiztosítanak. Áron vállalja a vegyes terep átmászását. Kellemetlenül havas sziklák, de gond nélkül kimássza. Közben sajnos befelhõsödött. A zsák alatt nagyokat fújtatva én is elérem a felsõ standot, onnan már látni a schartét, ami a Kis- és a Nagyglockner között húzódó lábnyom széles hógerinc. A kiszállás éppen oda vezet. Normál úton nagy a tolongás, az idõ is romlik. Erõsen fúj a szél, és havazik. Így társainkat nem várjuk meg, a csúcsról lemondva (már többször megmásztuk) Áronnal elindulunk lefelé az Erczherzog házhoz. A téli menedéket elérve elkezdünk fûteni. Hamarosan megérkeznek társaink, valamint egy újabb négyfõs magyar csapat. Hol eszünk, hol iszunk, hol füstöt szívunk, de legalább meleg van. Itt már jól esne a majálisi sör és virsli, de be kell érni a tajvani Vifonnal (olyan smack-szerû papírkaja, az ehetetlenség határán). A szlovák csapat érkezése sem aggaszt, mivel itt már bõven elférünk. Becsületkassza is van, de ez a fogalom hiányzik a szótárunkból. Kinn szûnni nem akaró szél és hóesés, benn füst és lábszag. Még szerencse, hogy a menedékház nõi wc-je nyitva van, így nem kell a viharos szélben extrémkedni.

2003. május 3.

Sokáig alszunk. A magyar csapat korán kell, de mindhiába. Tipikusan szar az idõ. Ma le kell mennünk. Tamás és én cipekedünk le, Bálint és Áron meg fölmegy a bivakba a maradék cuccért. Ez a terv. De elõbb le kell ereszkedni a gleccserre. 10-körül elindulunk az ismeretlenbe, azaz a Pasterzee-gleccserhez vezetõ normál úton. Köd van, térkép nincs, nyom nincs és egyikünk se járt még erre. Szép kilátások. Térdig, helyenként combig süppedünk a friss és alatta átnedvesedett hóba. Összekötjük magunkat, kerülgetjük a hasadékokat. Egy szemközti sziklaszirten meglátjuk a normál utat jelzõ póznát. Addig egy hólejtõt kell keresztezni. A hó állandóan beszakad. Áron megy elõl, hirtelen derékig eltûnik a hóban. Nem ér le az egyik lába. Igen ez egy hasadék. Kezd nem tetszeni a terep. Jobb lenne a lefutó kis sziklagerincet követni, és a kilaposodó hólejtõn átvágni. Óvatosan folytatjuk, remélve, hogy hamar túljutunk ezen a helyen. Egyszer csak tompa moraj késztet beszarásra. Felettünk megrepedt a hótábla. Ha ez most elindul? Pánikszerûen nézünk egymásra. Tanultunk, és sokat olvastunk róla, de ez most más. ,,Most mit csináljunk?! Kössük le magunkat! Egyszerre csak egy mozogjon! Félvállra a zsákot!” -szórjuk az instrukciókat. Áron és Bálint a repedés túlsó végére, én Tamáshoz az innensõ végére lépegetek vissza óvatosan. Nincs mese, szétváltunk. Megpróbálom fölülrõl kikerülni a megrepedt táblát, de néhány lépés után ismét tompa roppanás. Ez nem deja vu! ,,B?meg, ez mindjárt megindul!” – kiáltom kétségbeesetten. Nyugi Kopi! Szedd össze magad! – mondom magamnak, és próbálok higgadt maradni. Óvatosan, szinte simogatva a havat, visszalépdelek, és elhagyom a veszélyes zónát. Egyik kezemmel húzom a zsákot, hogy könnyebb legyek. A legszörnyûbb, hogy nem tudunk egymásnak segíteni. Tamással célba vesszük a kis sziklagerincet, Áronék négykézláb csúszva próbálnak a túloldalra eljutni. Egy kis hópúp miatt nem látjuk õket. Kiáltanak. Megfagy bennem a vér. Árgus szemekkel figyelek. Nem, nem jön lavina! Most már jobban hallom ,,A sziklagerincen menjetek le!” – kiállt Bálint. Jól van, megvannak. Tamás ráköti a zsákját a kötél végére, én is ezt teszem. Zsák nélkül visszalépdelünk a sziklagerincre. Itt már biztonságos. Nagyokat fújtatva húzzuk fel a két zsákot, közben kiesik egy kis csomag. Áron polárja. Ülünk és próbáljuk összeszedni magunkat. Lenézek a gerincen. Járható. A bal szélén leereszkedünk, amíg lehet, a végén bekucorgunk a szikla alá. Innen még van egy kis meredek lejtõ, azután ellaposodik. De köd van, nem látjuk jól. Legjobb, ha várunk. Különben is, elég volt már az izgalmakból. Áronék sikeresen átértek, és a normál út póznájánál eltûnnek. Tanakodunk. Mentést nem kérhetünk, ilyen idõben. Ha kitisztul, talán megpróbálhatjuk, addig is türelem. Még mindig erõsen fúj a szél és havazik. Mintha egy kicsit alábbhagyna. Biztató jelek! Tisztul! Igen délutánra jó idõt mondtak. Határozottan javul az idõ. Hihetetlen! Még a nap is kisüt. Indulás! Tamás gatyaféken óvatosan elindul egy kisebb szikla felé. Követem. Oké. Már laposodik. Itt már nem indíthatunk meg lavinát. Fölállunk, és mély nyomokat taposva keresztezzük a lapos hómezõt, egy szélesebb gerinchátat célbavéve. Onnan majd meglátjuk merre. Balra. Valahogy majd csak belefutunk a normál útba. Seggfék, hótaposás, traverz. Látjuk társainkat a gleccseren, a parkírozó felé sietnek. Ordibálunk. Észrevesznek, visszaintenek. Végre belefutunk a nyomaikba. Innen már lejutunk. A gleccser szélén várnak minket. Boldog szülinapot kívánva ismét együtt a csapat. Ma már nem szabad a bivakhoz fölmenni, hiszen ugyanolyan veszélyes a terep. Élvezve a napsütést, megnyugodva ballagunk le a gleccseren. Nyolc embert visszafordítunk, megértetve velük, hogy életveszélyes bármerre is felmenni. A parkolóhoz érve kiderül, hogy az út reggel 6-tól, úgy este 8-ig fizetõs, de holtidõben a szembejövõ sávon ki lehet kerülni a sorompót. Bálintot levitték kocsival, hogy este felhozza az Opelt. Mi addig szállást kerestünk, melyet a még nem üzemelõ Franz Josef Haus fûtött nõi wc-jében megleltünk. Ahol a bûz, ott a meleg! – szokták mondani. Ami azért hálózsák nélkül nem elhanyagolható szempont (mármint a meleg). Bálint sikeresen felsunnyog a kocsival, de sajnos kaját nem tudott venni. Beérem egy szelet cerbonával, Áronéknak hagyva a levest. Holnap még kemény feladat vár rájuk. Jó éjszakát.

2003. május 4.

2-kor kelés, Áron és Bálint valamit eszik, és indulnak fel a bivakba. Tamással a fûtõtestnek dõlve tovább alszunk, aludnánk. A polifoam sikeresen ráégett a villanykályhára, melyet fél óráig kapargattunk le. 6-kor mi is kelünk. Lépteket hallunk. Kész, lebuktunk. Csak remélhetjük, hogy nem lesz nagyon morcos a gazda. De az illetõ a férfi wc-be ment. Fülelünk. Hirtelen ordenálé okádás hangja töri meg a csendet. Megnyugodva konstatáljuk, hogy õ valószínûleg nem a házigazda. Hõsünk hallhatóan megkönnyebbülten távozik. Mi is összepakolunk, és kimegyünk a kocsihoz. Figyeljük a hegyet, társaink nyomait, de nem látni õket. Aggódom miattuk. Bekapcsolom a telefonomat, melyre jött egy üzenet: ,,Fenn vagyunk a bivakban. Iszonyú szopás volt. Térdig, combig érõ hó.” Ez igazán jó hír. Még mielõtt a nap erõsen sütne, le tudnak érni a gleccserre. De nem látjuk, hogy ereszkednének. A tegnapi veszélyes utunkon, most egy rakás ember gond nélkül átmegy. De hol vannak a társaink? Újabb üzenet: ,,Bálint leejtette a zsákját. Le akar menni érte (szerintem esélytelen megtalálni). Gyertek fel beülõvel, és hozzatok piát.” A fenébe! Mire mi felérnénk, már iszonyúan sütne a nap, valamint nem is ettünk. Visszaírok, hogy jöjjenek le mihamarabb. Az, hogy épségben leérjenek, most fontosabb, mint a zsák. Már látni õket, amint épp egy nagyon meredek részen ereszkednek le. Ha azon túljutnak, már nem lehet gond. Igen ez meglesz, most már leérnek. Megnyugodva, virgonc kis mormotákat próbálok fényképezni. Kedvesen pózolnak, de ehhez már jobb teleobjektív, valamint egy állvány kéne. Látni társainkat, amint elhagyják a gleccsert. Eléjük sietek egy kulacs vízzel, de pont a gleccser felé lefutó sikló túloldalán mennek föl. Vissza, majd fönt találkozunk. Igen kemény teljesítmény volt. A veszteség nem kicsi (Bálint fényképezõje hálózsákja, Tamás hálózsákja néhány mászócucc?), de mind egyben vagyunk. Kajálunk, pakolunk, és már gördülünk is le a Glocknerstrassen. Egy helyen lassít a kocsi. Kõfal oldalában megpillantunk egy táblát: ,,Három magyar hegymászó emlékére 2000. március 16.” A barátaim voltak. Összeszorul a szívem. Õk miért nem érhettek haza?

Leave a Comment