Kerekes Andrea: Megtalált

erzherzog Ami késik, biztos, hogy jön egyszer csak hogy egy óriási közhellyel kezdjem. Három napos Glockner túránk előkészítését, szervezését végiggondolva azonban teljesen megállja helyét a fenti kijelentés. Két hét komoly levelezés, telefonálgatás ki jön?, mivel jön?, hanyad magával jön?, akkor mégis hova megyünk? stb állt mögötte. Voltak időszakok, amikor percről-percre változott a felállás, a résztvevőket, illetve a kijutási lehetőséget tekintve. Abban azonban biztos voltam valahol az optimista tudatom (?!) mélyén hogy kijutunk.

Majális a Glockneren

Kerekes Andrea

Ami késik, biztos, hogy jön egyszer csak hogy egy óriási közhellyel kezdjem. Három napos Glockner túránk előkészítését, szervezését végiggondolva azonban teljesen megállja helyét a fenti kijelentés. Két hét komoly levelezés, telefonálgatás – ki jön?, mivel jön?, hanyad magával jön?, akkor mégis hova megyünk? stb – állt mögötte. Voltak időszakok, amikor percről-percre változott a felállás, a résztvevőket, illetve a kijutási lehetőséget tekintve. Abban azonban biztos voltam – valahol az optimista tudatom (?!) mélyén – hogy kijutunk.

A munka nagy ünnepén – Zilahy doktor úr eldobva szűziesen fehér ruháját – a Szentkirályi utca fogorvosi ügyeletéről elindultunk Ausztria legmagasabb hegyéhez a 3798 m magas Gloßglocknerhez. Danit, Lehtot és Ritát a mesés nevű Futrinka utcában pakoltuk be az autóba.

Előző délután a felszerelés összeállításánál kicsit furcsán éreztem magam miközben a 30 fokos melegben a síkesztyűmet, sapkámat stb. gyömöszöltem a zsákomba. A magam részéről egy március eleji sífutó versennyel lezártnak tekintettem a telet vagy mégsem?

Négy napos szabadságom egy kellemes családi eseménnyel indult. Nagynéném május 1-jén életet adott második gyermekének, Ádámnak, akit alig 5 órásan volt szerencsém látni. Bizsergető érzés volt!

Úticélunk a Großglockner lábánál fekvő Kals falucska parkolója volt, ahova mintegy hét órás, ,,dupla talpas gázzal” értünk el. Utunk viszonylag eseménytelen volt egy mogyorópörkölőt megszégyenítő bmw-t leszámítva, aminek pont az orrunk előtt kellett füstölögve durrdefektet kapnia. Ajándékképpen még egy kis olvadt gumi is jutott a szélvédőnkre.

Magyarországról meleg, napos időben indultunk el és az előrejelzés is hasonlót ígért. (Ezt ki is mondta?) ötünk közül Andris járt már a helyszínen, 10 éve, de rossz idő miatt lepattantak a hegyről. Most nem szerettük volna megadni neki ezt a lehetőséget. Elgondolásunk szerint pénteken a 2800 méteren fekvő Stüdl-házba szerettünk volna felmenni és szombaton onnan indulva a Glocknert megmászni. Hóra számítottunk, de nem ennyire és nem ilyen állagúra. A felső Luckner-hüttét elhagyva végig olvadt, vizes, mély hóban ballagtunk vagy inkább küszködtünk az állandóan beszakadó hóréteg miatt. Egy majd’ derékig elsüllyedésnél éreztem, hogy egyedül nem vagyok képes kimászni a lyukból. Zilus felé küldtem egy elhaló ,,segíts”-et, mire visszatrappolt hozzám, majd ő is – szolidaritásból – mellémsüllyedt. Burleszk film beli jelenetekkel próbáltuk egymást kituszkolni a hóból. Amint egyikünk a felszínre evickélt és úgy érezte, hogy stabil alatta a hó, rögtön visszahuppant a másik mellé. Kicsit nehezen jutottunk így előre.

Próbáltam a zsákomat csakis a lehető – és ehető – legszükségesebb holmikkal megtölteni, de a fiúk szerint még így is én cipeltem a legtöbbet. Fogták is a fejüket, amikor a nagy zsákból előhúztam egy kis zsákot, az ananász konzervről már nem is beszélve.

Rajtunk kívül nem sok bakkancsos vállalkozóval találkoztunk, akikkel mégis, azok érdekes módon mind Európa keleti feléről csöppentek ide. Úgy látszik nem elég vonzó túrasível megmászni a Glocknert?!

A völgybeli információs tábla két és fél óra (nyári) limitidejéhez képest mi még ilyen körülmények között is három óra alatt elértük a Stüdl-házat, bár a ház melletti folyosó utolsó 50 méterén kezdtek komoly kétségeim támadni a felől, hogy még aznap elérjük a hüttét. Lépésenként szakadtunk be a hóba a kb. 30-35 fokos oldalban, és nem érzékeltük az előrehaladásunkat. A ház ott vigyorgott felettünk, de nem jött közelebb Negyedórás, utolsó erőnket megfeszített közelharc után mienk lett! Nem vagyok sörös, de a fél liter nedű elfogyott az én korsómból is elég hamar.

A nap további része esélyeink latolgatásával telt, miután megérkezésünket követve egy órán belül beterítette a házat a tejföl és el kezdett szakadni az eső. Ha ide ilyen körülmények között jutottunk fel, mi lesz feljebb? Kétségeinket tovább erősítette – bár lelkesedésünket nem lohasztotta – egy honfitársunk, aki a gleccsertől fordult vissza aznap, korábbi gázmérgezésétől visszamaradt csökkent tüdőkapacitása miatt (vacak dolog, mikor az ember már 3000 méteren úgy érzi 5000-en jár!) A helyzet feljebb se jobb, süpped, szakad a vizes hó, ráadásul még esik is az eső. Vagy a hó. Ilyen könnyen nem akartuk feladni, szerettünk volna egy kicsit hegyet is mászni. 4 órai kelést irányoztunk elő, ha jó az idő 5-kor indulás az Erzherzog házba. 3-kor még szakadt a hó. 4-kor is. Felkeltettük Lajos honfitársat is, mint tapasztalt öreget, pontosabban, felráztam én, mert a fiúk nem vállalták – vajon miért? -, hogy mi tévők legyünk. ő semmi esetre sem javasolta az elindulást, és igazából nekünk sem volt nagyon ínyünkre, hogy 0 méter látótávolságban, hajnali homályban és szakadó hóban nekimenjünk a bizonytalannak. Visszafeküdtünk. Két óra múlva a fogdokik gyöngye (szerinte réme) az oldalamat böködve kimutatott az ablakon: látszanak a szemközti sziklák, indulás! Gyors reggeli, pakolás és nemsokára újra kezdtük a lépek-süllyedek-lépek-süllyedek koreográfiát, amit egy idő után megfejelt a ,,nem látok a bakkancsom orráig sem” érzés is. Egy dolog biztatott: a sítúrázók sem menekültek léceiket eldobálva a hegyről, hanem velünk egyidőben megindultak felfelé. A nyomaikat követve, az ,,abszolút fogalmam sincs, hogy hol vagyunk” effekttel kb. 1 œ-2 óra alatt elértük az Erzherzog-Johann-hüttét 3454 méteren. A ház mellett egy háromfős (cseh, szlovák?) kötéllel összekötött, erősen hezitáló partival találkoztunk. Menjenek, ne menjenek tovább? Számomra abban a pillanatban csak egy kérdés létezett: hol a winterraum bejárata? Meglett, ám inkább hasonlított egy pincelejáróhoz, mint egy ház bejáratához, úgy eltűnt a hóban. Igazi menedékházas hangulatom lett! Mindig is így képzeltem el az épületet, ami az időjárás viszontagságai elől menekülő mászót megvédi. Kicsi, sötét, füstös, de nagyon barátságos. A téliszállás általunk elfoglalt része megadta ezt az érzést. A kályha füstölt ugyan, de meleget is adott.

Egy ötfős osztrák parti szintén tanyát vert az asztalnál és szemmel láthatóan nagyon érdekelte őket, hogy Andris milyen finomságot kavargat gázfőzőjén. Ami nem volt más, mint egy igazi ínyenceknek készült, utánozhatatlan, utolérhetetlen Knorr sajtszószos tészta. Az osztrákok elégedetten csettintettek a nyelvükkel, megkóstolván. Mi is kaptunk tőlük valami ostyába tekert energia szelet félét, de fogalmam sincs, hogy milyen íze volt. Nem volt neki.

És most bújjon el az összes időjós a talán-jaival, mert még az előző este a háziaktól kapott időjárás előrejelzés szinte órára pontosan igaznak bizonyult. Délelőtt tejföl, eső/hó, délután jó idő. Éppenhogy csak pótoltuk elvesztett kalóriáinkat, kivilágosodott: tökéletesen kitisztult az ég. Még csak egy óra volt, de megrészegülve a hirtelen jött csodától, cuccainkat felráncigálva megindultunk a csúcs piramisa felé. Itt már jól tartott a hó, jó iramban haladtunk. A Kleinglockner gerincére kiérve elkezdtük az itt a kötél, hol a kötél?, most ki megy?, mit húzzak?, mit csináljak? nevű játékot. Életemben nem másztam még hegygerincet kötéllel, folyamatosan szerencsétlenkedtem. Hol a kötél zavart, hol a jégcsákánnyal nem tudtam mit kezdeni, mikor mindkét kezemre szükség lett volna. Közben pedig tekergettem fejemet, annyira szép volt minden körülöttem. Igazi örömmászásban volt részünk, amit, bevallva, nem nagyon reméltünk. A levegő kristálytiszta volt, környező csúcsok százai fehérlettek körülöttünk és még félni is elfelejtettem. Dani egyfolytában a schartét emlegette, mint legfőbb mumust – a Klein- és a Großglockner között lévő kb. 8 méter hosszú, 30 cm széles hógerincet. Rá kellett jönnünk, hogy a mumusnál is van mumusabb: az utolsó 50 méter a csúcskeresztig. Sziklafal jéggel, hóval, majdnem függőlegesen. Nem vállaltuk be. Vagyis egyik fiú sem vállalta az elölmászását, engem meg nem engedtek. Pedig Andrist kifejezetten ingerelte – engem is – a karnyújtásnyira lévő, fémesen csillogó kereszt, de ott, akkor, elérhetetlennek tűnt számunkra. A Kleinglockneren 3770 méteren visszafordultunk.

Mivel délutánra érkezett meg a jó idő, csúcstámadásra már nem maradtunk sokan. Két lengyel úgy gondolta, hogy kötél nélkül fognak felszaladni a tetejére. Ennek köszönhetően az ereszkedés ötösben kicsit lassú volt, kénytelenek voltunk őket is kötélre venni, ha már ilyen balfékek voltak. A szél is feltámadt, a standok körüli tenyérnyi helyeken négyen-öten toporogtunk egyszerre. Azt hiszem a fáradtságtól is és a széltől is, de csattogtak a fogaim. Akkor már vágytam a hütte füstös melegére. A gerincen lekötve a kötelet magunkról, gatyaféken próbáltuk gyorsítani haladásunkat. A lejtő nagyjából 60 fokosan indult, megadván a kezdő sebességet. Folyamatosan gyorsulva úgy éreztem, hogy nagyon jobbra, a sziklaél felé tartok, amit elérve és egy nagyot dobbantva rajta szép repüléssel a Ködnizt gleccseren fejezhettem volna be utamat. Próbáltam fékezni magam a csákánnyal és sajnos a lábammal is. Ami, mint a nagykönyvben írva vagyon, hágóvasastul megakadt a hóban, nagyot rántva a bal bokámon (ez az írás is a gyöngyösi kórházban, a várakozás óráiban született). Nagyobb gond volt, hogy közben a feltámadó szél a hegyháton átbukva mindenáron le akart lökni. Abban a pár percben átéreztem testestül-lelkestül, hogy mit élhetett át Koppány az Everesten. Nem szerettem meg az ereszkedést, inkább kézen állok a schartén – csak előbb megtanulok.

A házba visszavánszorogván igazi füstmérgezésre nyílt lehetőségünk. Amíg mi örömmásztunk, a tűz kialudt. Andris próbálta életre kelteni, de csak füstöt köpött a fránya kályha, meleg helyett. És még több füstöt Reszkettem a hidegtől, de ki kellett menekülni a levegőre. Háromnegyed órás küzdelem után a kályha győzött: leöntöttük vízzel és hagytuk békében, hidegen. Pokróc volt dost, de valahogy nem akartak eléggé melegíteni. Magunkra pakoltunk belőlük öt-hat darabot, de egész éjjel csak ide-oda vándoroltak rajtunk. Hol a kezünk, hol a lábunk lógott ki a hidegbe, ráadásul a bokám is formátlan alakot öltött és kellemetlenül fájt. Aludtam is, nem is, inkább csak valami ólmos, alaktalan fáradtság volt rajtam.

Annak ellenére, hogy a főcsúcsot nem másztuk meg, elégedettek és azt hiszem, elmondhatom, hogy boldogok voltunk/voltam – a fiúk nevében nem nyilatkozom, de szerintem ők se keserű szájízzel emlékeznek majd a történtekre. Távol a hétköznapok nyűgjeitől, csak a hegyek és mi, nem érzékelve az időt, a világ gondjait. A hegy megmutatta nekünk szép, de szigorú arcát; akárkit nem enged közel magához, meg kell érni hozzá

A másnap reggelt is ajándékba kaptuk aranyszínű ragyogásával. Ha hegyen van az ember, keljen fel korán, különben ritka és gyönyörű pillanatokat mulaszthat el

Előző nap a tejfölben nem vettük észre a háztól induló klettersteiget, ami most jóval meggyorsította haladásunkat lefele. A bokámat nem is említem, örültem, hogy belefért a bakiba. A szép időnek köszönhetően a sítúrázók apró hangya módjára lépegettek felfelé a Glockner oldalában. Meresztették is szemeiket és vigyorogtak, mikor meglátták közlekedési stílusunkat. Újra fenékre ültünk – a bokámra vigyázva – és sebesen suhantunk le. A kecses szót túlzás lenne használni, főleg amikor hasra fordultam: már nem volt elegendő lendületem és minduntalan megakadtam. Kezem, lábam, jégcsákányom kapálózott mindenfele. A fiúk ilyen tekintetben profibbak voltak. Dani még a meredek részen hasra fordult és úgy siklott lefele, Andrist is nagyon hamar már csak pici embernek láttam.

A Stüdl házban magamhoz vettem nagy zsákomat, befaltuk (végre!) az ananászt és rohantunk (!!!!) a parkolóba. Vagyis mentem volna, de újra: léptem-süllyedtem. A fájós bokám most nem engedte, hogy plussz teherrel a hátamon kilépjek a 40-50 centiméteres lyukból. Hirtelen ötlettől vezérelve – és egy kicsit hisztisen is – ledobtam a zsákot a hóra, és uccu neki, legurítottam. Nagyon intelligens hátizsákom van, mert a kanyart magától bevette és pontosan a fiúk előtt állt meg, akik tovább lendítették. Kedvenc fogorvosom pedig – hogy kímélje fájós bokámat – egy jó darabon cipelte is. örök hála érte!

Említettem viszonyulásomat a lejtmenethez, ez se okozott nagy katarzist, Lehto szerint elég meggyötört arccal értem az autóhoz, de legalább közelről láthattam igazi, valódi mormotákat! Az ösvénytől 5 méterre meresztették dundi feneküket és füttyögtek szakadatlan.

Eufórikus hangulatban gördöltünk ki a parkolóból, ez a három nap kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennünk! Megtaláltak a hegyek és egy érzés.

Leave a Comment