Majális a Tribečben és a Vtačnikon

Nyársalás Hét fős kormánykülönítményünk hosszas tervezgetés után úgy döntött, hogy költségkímélő szlovákiai úticélt választ, az államháztartás nehéz helyzetére való tekintettel. A második kérdés a tavasz, vagy télvége eldöntése volt. A tavasz álláspont nyert, többségi alapon, így a Nyitra feletti Tribeč középhegységet választottuk (alig magasabb mint 800 m), és a hozzá közeli Vtačnik-ot (ez 1350 fölötti), itt már a télvégéből is juttatott az időjárás. A már-már popvonattá vált 14.10-es EC-vel indultunk a Nyugatiból, és jól eső érzés volt, hogy már öt óra előtt a nyitrai utasellátó káposztaleveleseit kanalaztuk. Most jól megnézzük Nyitrát, gondoltuk, és máris elindultunk a lehető legrosszabb irányba, a lakótelepek felé, hogy felderítsük a térkép alapján ígéretesnek talált geologické lom-ot, ami geológus kormánytársunk szerint valami tanúhegy lehet, de igazából péntekesti gyerek- és kutyasétáltatókon kívül csak néhány szerelmespárt láttunk a védett területen. A képek

No sebaj, jöjjön a kálváriadomb, az majd jobb lesz. És valóban, a kálváriadombot egy sziklagallér veszi körül, a megszállott nyitrai mászók még másszák is ezt, mi meg egy meredek sziklás ösvényen kapaszkodtunk fel a virágokkal borított dombtetőre. A kilátás kiváló, lakótelepek, óváros, vár – több mint tíz templomot sikerült összeszámolnunk madártávlatból -, Corgongyár, szemben a Zobor-hegy és a Zsibrica. És mindenütt frissen nyíló orgonák, őrjítő orgonaszag áradt a stációk melletti sövényből.

Irány a vár. Útközben átvágtunk a kiülős helyekkel teli sétálóutcán, nagy fájdalmamra kihagytuk a zsinagóga melletti Furman-borozót.

A belváros nagyon szép és egymást érik a szimpatikusnál szimpatikusabb cégérű kiülős helyek, rengeteg fiatallal (Nyitra diákváros), csinos lánnyal. Aztán belépünk a vár külső falán, mindjárt egy egész más világ. Itt nevelték a magyar királyokat, ma már persze nem királyok lakják, de érdemes szétnézni. A belső fal kapuja csak este hatig volt nyitva, így ezt már lekéstük. Lefelé megtaláltuk azt az épületet, amelynek sarkát a Corgon sörök cimkéjén látható igen erős megkövült ember tartja. Mindjárt egész más érzés volt a buszmegálló melletti sörözőben corgonozni.

Aztán irány Gímes. Igaz már sötét volt, azért két sör között körbeszaladtam a falun, megtaláltam a Forgách-kastély maradványát, benne Maso-Forgach (Forgách-hentes), meg Pivaren u Vlaku (Farkas-söröző), biliárdasztalokkal. Forgách-gróf vadász, vadászíró, meg minden efféle is volt, és sajnos ő telepítette ide a muflonokat (más leírások ezt erényként említik). Aztán a kocsma is bezárt, de a cukrászda még mindig nyitva, igaz éjfél elmúlt. A cukrászdában van zenegép, képviselő-fánk és meleg üveges-sörök, az első körben két őrült kormánytag 10 koronát fizetett két egymást követő lédi karneválért, olyannyira, hogy a sportminiszteri és miniszterelnöki páros is táncolt rája. Aztán én jövök és berakom a túra súlyos slágerét (Shine on you crazy diamond), aminek az azonos ár fejében gazdaságos dallamától még másnap is reménytelen volt szabadulni.

Valahogy kikeveredtünk a falu szélére, én a falu melletti földekről mindenhogy zöldhagymához akartam jutni, de aztán valahogy csak fel vertük a sátrat, és reggel hálózsákban ébredtünk. Nem így Dévényi Tibi bácsi (vagy hagyományos megközelítésben Kuncze Gábor), aki nem találta meg a hálózsákját, így kénytelen volt anélkül éjszakázni hajnalig. Nem is beszélve a sátorállítás közben megvitatott sztochasztikus sátorverés elmélet eredményéről (állítás: a sátor helyét nem érdemes tudatosan megválasztani, mert úgysem látszik előre, hogy mennyire sima a talaj), az elmélet szemelőtt tartásával Tiborunk megtalálta az egyetlen sátorverésre alkatlan helyet az éj leple alatt.

Reggel napos szeles idő, egy kereszt alatt sátorozunk, amin azért Jézus mellett a biztonság kedvéért ott van balról a Hold, jobbról a Nap is, bádogból. A bádogglória egymás csőrébe csípó madarak és összekapaszkodó szarvasok sorozata. Gondos munka. A reggelit a Gímes feletti víztározó partján ejtjük meg, a hátizsákból végre előkerülnek az idei első ízetlen paradicsomok, és az ilyenkor jóljövő főttojás. A tó környéke nagyon kellemes, felettünk a Gímesi vár romjai magasodnak, körben faházak, a tó fölött is komoly rekreációs központ, az erdő meg tele van kirándulókkal, hangosan szól valami zene a patakparton, mert itt van május elseje.

A várbérchez érve a sziklákra rakott Forgách-emlékműnél állunk meg (útközben zsályák, lednekek). Érdemes kitérőt tenni a jobbára tölgyessel borított kis csúcsra a háromszögön, meg lehet nézni Zsérét, a Zsibricát, de egyébként is csodálatos hely. Aztán irány a Gímesi-vár, meg a gesztenyés, ahol már két hete is jártunk Húsvétkor.

Délben Gímeskosztolányban a templomnál találkoztunk két hátramaradt kormánytársunkkal. A faluban két igazán csábító kocsmát is találtunk, de nekünk küldetésünk van, menni kell a Tribecsre, aztán Skycovba. Nem is beszélve az előző este meghatározó elméletéről (azért iszunk mégegyet, hogy holnap hárommal kevesebbet), és tényleg. Irány a Tribecs, közben a falu utáni réteken egyre jobb rálátás a Gímesi várra. Útközben egy hatalmas mocsári gólyahírrel is összefutunk. Végre beérünk az erdőbe, idén még nem volt részem ilyen melegben a hűvös munkahely vastag falainak köszönhetően. Az erdőben furcsa virágok (egész más mint mondjuk egy hasonló magasságú tölgyes a mi középhegységeinkben), hatalmas nünüke, meg egy szarvas hagyta ott szarvát nekünk emlékbe, én meg végigcipelem a hátamon a továbbiakban.

Útközben forrást is jelölnek (Német-kút), bár nem néztük meg, de jelzés van. A csúcsra nagyon nehezen értünk fel , a naplóba egyetlen magyar bejegyzés se volt, szokás szerint, mi azért egyet bejegyeztünk, pártunk és kormányunk nevében. A fák még nem rügyeztek, talán mert égeres, szóltak feltételezéseink. Skycov már reménytelennek tűnt a gyenge bükklevélen átszűrt tavaszi naplementében, így a Rakyta alatti nyeregben találtunk jó sátorhelyet, igaz foglalt forrás nincs, de kicsit leereszkedve a völgybe, találtunk jó vizet. Aztán sátorverés, kolbászsütés, és amint a veszettül huhogó baglyok engedték, el is aludtunk.

Másnap reggel csodaszép selyemfüves réten ébredtünk, mellettünk kis mocsaras tó, madárfütty, kakkukszó, napsütés. Aztán sátorbontás. A rövidnadrágot fel (először ezen a tavaszon), és előre a dicső antifasiszta partizánok útján a hegygerincen át, útközben partizánemlékművek, napsütéses pitypang borította rétek. Skycov kedves hegyi falu, minden idősebb helybélinek volt hozzánk valami jó szava, ahogy a bolt előtt ücsörögtünk a vásárlás után. És az előzőnap hajnali otthonmaradt zöldhagymával kapcsolatos hiányérzetemet is sikerült csillapítani két nagy fej vöröshagymával.

A következő falu Jednota Kostolany, amit egyre durvább napsütés előzött meg. Épp ezért kénytelenek voltunk betérni a hűvös kocsmateraszra, és kivárni a hosszas áruátvételt, hogy aztán lehűthessük és kárpótolhassuk magunkat a Nap által elkövetettekért. A kocsmáros rögtön lengyelnek nézett, mert meg tudtuk beszélni, hogy jó a sör, meg hogy hova megyünk, honnan jövünk, én meg persze büszke voltam, a szlovák nyelvtörésem észbontó sikerére.

A kárpótlást követő eufóriában indultunk el a barátságos lankás dombokra épült ici-pici falucska, Brezov stál felé. A faluban templom sincs, igaz a faluszéli kápolna előtt fapadok vannak, a falunak elegendő mennyiségban, lehet hogy misére ide járnak. Természetesen kocsma sincs, de van egy nagyon jó forrás a falu közepén levő téren (csappal lehet megnyitni).

Néhány kilométerrel később újabb forrás van egy szép vadászház mellett. A vadászház után már nincs messze a Velké Polén (Hochwies), és Pílán (Paulisch) áthaladó fűút, ahonnan kb. napi két busz jár Zornovica felé, másfelé meg egyáltalán nem.

Az út melletti pihenő után irány Velké Pole, a térkép jó rövidítést ígér a kaszálókon át. Úgyhogy épp a templomkertben kötünk ki, ahol pár éve összetört német sírokat találunk, nincs gaz, mert már a tavaszi temetőégetés után vagyunk. A templom előtt kemény kérdő tekintettel néz ránk a kopasz pap, aztán hamar kiderül, hogy nem tudunk kommunikálni, nagyon nem is akarunk. Amíg az orgonista bent volt, öt másodpercre beosontunk a pici faluhoz mérten hatalmas és gyönyürű templomba, aztán rohantunk le a meredek utcák felé. A falu csupa magas alapú németes kőházból áll, középen a bolondok háza melletti emlékmű rengeteg német nevű áldozatról számol be. 1944 Szeptember 23-án 500 német nemzetiségű férfit, és 3 lányt hurcoltak el teherautókkal a szlovák ,,antifasiszta partizánok” Velké Poléről és a szomszédos Píláról Körmöcbányára. Teherautókba zárva szellőzés, ital, étel nélkül hagyták őket meghalni a vasútállomáson. Mire négy nap múlva kinyitották az autókat, 87 ember meghalt (http://www.geocities.com/ycrtmr/history.htm). (A forrás nem túl egyértelműen fogalmaz, és arról sem ír, hogy mi lett a többi fogollyal.)

A régi német időket idéző kocsmaépületben stílszerűen Steigert ittunk. A Steigernek érdekes fahordószerű íze van, de sose bírom szeretni, most se volt máshogy. A kocsmaudvaron komoly buli volt, autóból szólt a zene, de mi a vacsora és a sörök után rohantunk, hogy sátrat verjünk a domboldali kaszálókon.

Éjszaka volt egy kis eső és másnap reggel is szemerkélő esőre ébredtünk a nyirkos kaszálón. Rossz előjel, hiszen az 1350 m körüli Vtačnikra készülődtünk. A hosszú bolti sorbanállás után elindultunk fölfelé a falu meredek főutcáján. Rövid tölgyes után megjöttek a várva-várt mohos-törzsű bükkök, gyertyánok. Csak az idő lehetett volna barátságosabb, hideg és erős szél fújt, igaz alig áztunk. Az erdő jóval kevésbé érintetlen, mint mondjuk a Polyánában, de azért így is sok csodálnivaló fa, erdőrész volt. A legizgalmasabb, hogy az elején sötét zöld lombú erdő hogyan váltott egyre világosabba. Végül 1200 felett még csak nem is nagyon rügyeztek a bükkök, sőt hófoltok kezdtek megjelenni. Pár óra alatt bő egy évszakot tettünk meg, mindössze 500 m szintemelkedéssel. Fent a hegyen a tejföl ködben aztán egy darabig nem sokat láttunk az erdőből, de néha még egymásból sem. A hófoltok kapujában értük el Klaštorská skalat, a sziklák tetejéről lenyűgöző kilátásra hiába számítottunk volna a sűrű ködben, csak néhány mogorva sziklaalak felsejlését engedélyezték a felhők. A csúcson tudtunk viszonylag szélvédett helyen enni, így is majd szétfagytunk. Közben döbbenten néztük a rövidnadrágos, rövidujjús kishátizsákos túristákat, akik valószínűleg a Garam-völgye felől jöhettek, mert ott úgy tűnt süt a Nap (ahogy elnéztünk később a felhők alatt). Elég nehezen ereszkedtünk le a jeges ösvényen zsákjainkkal, a szélre imitt-amott rá is feküdhettünk volna. Tekintve, hogy észak felé haladtunk a gerincen, az ereszkedés ellenére sem akart visszatérni a kedves tavasz, sóvárogva lestük a Garam-völgyéből áradó napos-zöld vékony sávot a fekete felhők és a kopár erdő között. Mi menekülési útvonalként a felhős völgybe levő Podhradie-t tűztük ki úticélul, mivel az előzetes információk szerint ebből a völgyből sokkal jobb a közlekedés. A lefelé út a nagy szintkülönbség ellenére egész kényelmes volt, útközben kinéztük magunknak az egyik következő úticélt, a Strázsa-hegységet.

Podhradie a térképen is ígéretes helynek látszik, és nem is csalódtunk. A falu közepén egy kis meredek dombon egy vár végtelenül lepusztult romjai, az utolsó ,,simításokat” a Rákóczi-szabadságharc utáni megtorláskor végezték rajta, ha jól emlékszem az 1100-as évek első negyedében épült. A falu felső kocsmájában nagyon jól esett a fűtés, ahogy beléptünk a még egy hegyi faluban is igen hideg tavaszi időből. A bojnicei boszorkányokról tudhattunk volna meg többet a kocsma egyetlen vendégétől – aki kézzel lábbal magyarázta mondanivalóját – de sajnos a kommunikációs akadályok győztek. A következő pozitívum a csapolt Szomjas Barát (Smadny mnich), és Nagy Kecske (Velky kozel) volt, majd hamarosan jöttek a házi sültkolbászok, kocsonya sonkával (vöröshagymával a tetején a nálunk szokásos ecet helyett), és valami nagyon ízletes fokhagymás krumplipogácsa, és persze nem is akármivel oltottuk a szomjat. A felajánlott szállást már nem fogadtuk el, úgyhogy erősen felhangosított diszkózene mellett léptünk ki hőn szeretett vedéglőnkből és elindultunk a naplemente borította házak közt az alsó kocsmába, így kénytelenek voltunk Corgon-nyal bevégezni az utolsó túranapot.

Sátorverés után még galagonyatűz, kolbászsütés és meglepően ízletes borókapálinka következett.

Az utolsó nap reggelén fáradtan csomagoltunk az egyetlen hajnali buszjárathoz sietve, ami érthetetlen okból csak a szomszéd faluig ment, a vasárnapi menetrend ellenére nemsokára már újra Nyitrán voltunk. Reggelire káposztaleves, Aranyfácánnal az ,,utasellátóban”, a taxiállomáson sikerült otthagyni csomagjainkat, átvágtunk a belvároson, a kultúr előtti szocreál téren, hogy végre megnézhessük a várat belülről, érdemes volt. Visszafelé még fölkerestük a kőembert, aki a Corgon erejét is adja, és rohantunk az érsekújvári személyhez, kezemben áfonyafagyival.

1 Comment »

  1. Nagy Joda said,

    October 3, 2007 · 11:50

    duzsdgvsdhvhcvjhgfdžtržewrdcftgxxxxccccccccccccccctdddddddddyjjcgxcgcg

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment