Déli-Kárpátok és Erdély

Bucura-tó
Ezen a nyáron is Erdélyben töltöttük a hosszú szabadságot. Jártunk a Szárkő-hegységben, Godjánban, Retyezátban, Gyilkos-tó környékén és Gyimesekben. Szombaton reggel indultunk a Keletiből a 6.10-es Gyulára tartó sebesvonattal,az időpont ellenére tömeg volt a vonaton. Békéscsabáról személlyel mentünk Lőkösházára, a vonaton már jelen volt a román helyi kisebbség, és a nem helyi többség számos képviselője, úgyhogy már kicsit Románban érezhettük magunkat, nyelvileg mindenképp. Lőkösházán 1100-ért vettünk menettértit Aradra, az EuroCityt meg megúsztuk helyjegy nélkül, igaz félórát késett, amivel meg is szívtuk (volna) a további átszállásokat. A késés miatt Aradon elindultunk toronymagas hátizsákjainkkal stoppolni, öt percnél nem hiszem, hogy többet vártunk.

A fényképalbum

1. nap (Utazás Karánsebesbe)

Szombaton reggel indultunk a Keletiből a 6.10-es Gyulára tartó sebesvonattal, az időpont ellenére tömeg volt a vonaton. Békéscsabáról személlyel mentünk Lőkösházára, a vonaton már jelen volt a román helyi kisebbség, és a nem helyi többség számos képviselője, úgyhogy már kicsit Románban érezhettük magunkat, nyelvileg mindenképp. Lőkösházán 1100-ért vettünk menettértit Aradra, az EuroCityt meg megúsztuk helyjegy nélkül, igaz félórát késett, amivel meg is szívtuk (volna) a további átszállásokat. A késés miatt Aradon elindultunk toronymagas hátizsákjainkkal stoppolni, öt percnél nem hiszem, hogy többet vártunk. Megállt egy öreg mikrobusz, ami valaha korrekt nyugati cucc volt, és némi tanakodás (esetleg alku, ha lehet a különböző papírok fokozatos elővételét annak nevezni) után kifizettünk hárman 200 ezer lejt (1 Ft = 100 – 106 lei, az utóbbi arányt a Forint – márka – lei váltási lánccal tudtuk elérni) a Karánsebesig tartó 150-160km-es útra, és már csak az volt a kérdés, hogy ez előleg volt-e, vagy a teljes összeg, mert azt nem értettük pontosan, ugyanis út közben rajtunk kívül mindenki csak utólag fizetett, kiszállás előtt. Ja igen, a stoppolás az úgy megy Románia egyes részein, hogy csak ki kell menni a város szélére, ott általában nagyon sok ember stoppra vár, hozzájuk kell csatlakozni, mivel a hivatalos busz, meg vonat igen ritka, késik, stb., és az ottani jövedelmekhez képest igencsak drága. Az ilyen helyeken gyorsan meg is állnak, mivel a stoppos pénzt fizet, aminek összegéről a beszálláskor megalkudik a sofőrrel, ha nincs megállapodás, akkor lassít a kocsi, és ki kell szállni. Nem járnak üresen a kocsik arrafelé. A másik meglepő jelenség az utazással kapcsolatban, hogy nagyon sok magáncég (családi vállalkozás) járat buszokat, ami jó is, meg tudni kell, hogy hova honnan indul valami egy adott helyről, ezt jó esetben a helybéliek tudják. Na szóval 200 ezerért sikeresen megérkeztünk Karánsebesre, és mivel visszaelőztük a lekésett gyorsvonatokat, az utazás örömére meg kellett innunk egy temesvári luxussört (Timisoara Lux), ami meglepően iható volt, az általam amúgy kevésbé kedvelt balkánhangulatú meghatározó malátaíz ellenére. Az autó ablakán kilesve azt is megállapítottuk, hogy Lugos, meg Karánsebes nagyon kellemes városok, patinás belvárossal (főleg Lugosnak van ilyen), a főbb utcák teli kiülős kávézókkal, kocsmákkal.

A sör után nagyon elszántan gyalog indultunk Borló (Borlova) felé, de szerencsénkre éppen akkor indult egy falubeli magánmikrobusza a római katolikus templom elől, mikor odaértünk. A busz szemlátomást tömve volt kendős asszonyokkal, meg kosarakkal, de ennek ellenére nekünk is tudtak helyet szorítani, és fejenként tízezerért már ott is voltunk a célhelyen.

A kisbuszon máris tombolt a helyi kereskedelmi rádióból a kiváló balkáni népies zene, ami sok diszkó elemet is tartalmaz, de üdítően magas színvonalat képvisel a nálunk ismeretes kereskedelmi rádiók zenei kínálatához képest, a kendők között előretekintve a hegyoldalakra, meg a földekre, máris ott volt a hangulat a csúcson (a nap legrosszabb szóviccéért minden nap nevezek). A jó hangulat kapcsán meg kell említenem Borlót is külön, ami egy nagyon szép kis falucska, és az eddig általam megismert hegy lábánál lévő román falvakhoz hasonlóan egyáltalán nem lepusztult, a feltételezhető nagy szegénység ellenére a házak nagyon szépen rendben vannak, sőt többnyire szépek, a nálunk is szokásos kocka alakú kőházak itt erőteljesen ki vannak díszítve, méghozzá szerintem igen ízlésesen.

Aki még nem tudja, annak el kell mondanom azt is, hogy hihetetlenül kedvesek,és közvetlenek errefelé az emberek, sokkal inkább mint nálunk, mindenki segíteni akart, és hihetetlenül jól tudják orvosolni a nyelvi problémákat mutogatással, meg valami elmondhatatlan kifejezőerővel(ellentétben kishazánkkal, ahol sokszor magyarul beleordítanak a magyarul nem tudó külföldi fülébe, hátha úgy érti…). Szóval sikerült megtudnunk, hogy hogyan kell feljutni a Muntele Micre (ami egy Hargita magasságú hegy, de vannak sífelvonók, és rémületesen ronda üdülőtelepülés a pályák lábánál), úgy hogy kérdeznünk se kellett, mert akikkel találkoztunk, mindenki magától segített, hogy merre menjünk. A Muntele Micet nem ajánlom túlzottan, ki lehet hagyni, hacsak valaki nem szeretné a világ egyik leglepusztultabb hotelét megtekinteni, ami újkorában is rémisztő lehetett, ma pedig a lakótelephangulatú emeletes roggyadt vasbetontorony ablakaiban lévő üveget többnyire rozsdás vaslemez pótolja, jó lehet itt megszállni síidényben (ha nem tévedek még mindig működik).Cserébe jó nehéz Borlóról fölmenni, van kb. 1400 szint, és nekünk a hőség sem kedvezett, bár az emelkedő második felében már akad néhány jó forrás közvetlenül az út mellett.

2. nap (Szárkő, románul T,arcu)

A Muntele Mic után egy kb. 1100-1200 m-es nyereg következett, majd nekiindultunk a Szárkő (2190m) csúcsnak, iszonyú meleg volt. A növényzeten is nagyon látszik, hogy erre meleg szokott lenni, egész más mint mondjuk a Fogarasi-havasok lába, ami hasonló magasságban van. A vízhiánytól rettegve indultunk el egy 1500-1600 környéki meteorológiai állomásról (Prietenii Muntilor), úgyhogy jól felpakoltunk vízzel, de az aggodalmunk alaptalan volt, a csúcs után viszonylag hamar van víz (meg úgy általában is van a Szárkőn víz közel a gerinchez), persze ezt a térkép alapjánelőre nem lehet tudni. Erről jut eszembe, hogy a térkép jelölte jelzések közül néhánnyal néha találkoztunk, sőt néha tábla is van, hogy mi merre hány óra, de az túlzás, hogy ezekre lehet hagyatkozni, elképzelhető az is, hogy több órán keresztül nincs jelzés, elágazó viszont van bőven. A magashegyi részeken pedig az volt a jellemző, hogy vannak ösvények, amiken karavánok járnak, vagy a birkanyáj, és a fellelhető jelzések ilyenekkel szoktak egybeesni. Ezek az ösvények többnyire követhetőek, tiszta időben legalábbis. Ezen a napon már csak kisebb hegyek következtek (pl. Prislop), és a legtöbbjüket ki lehet kerülni.

Estére, egy 1664 m magas nyereg előtt (ez a Szárkőtől a Godjánhoz vezető gerinc mélypontja, de neve nincs a térképünkön) találkoztunk egy 15 fős cseh csapattal, akik egy utazási irodával jöttek ide. Velük lementünk a Godján lábához a völgybe (a térkép szerint a kör jelzés is erre megy), és ott sátoroztunk, egy nagyon szűk helyen, de azért mindenki talált egy sátornyi helyet magának. érdekes, hogy ezen az eldugott helyen gyerekek is pásztorkodtak, szőrén ülték meg a lovalakat, és a sörényüknél fogva vágtáztak a meredek hegyoldalakban körülöttünk, miközben mi éppen vacsoráztunk, a Nap meg lement.

Utólag nézve a Godján felé tartva érdemes itt átvágni a völgyön, mivel így alig kell ereszkedni valamit (a völgy kb. 1500 m-en lehet), a gerinc viszont csak nagyon hosszan és sok hullámzással visz át a Godjánhoz, és víz is gond lehet arrafelé (bár mi arra nem jártunk).

Ezeken az eldugott helyeken túristaként meglepő módon elsősorban csehek járnak, a pásztorok is mindig azt kérdezték, hogy csehek vagyunk-e, de láttunk még eldobva extra erős cseh sör dobozát is. A mi cseheink egyébként nem szégyellős emberek, és a tisztálkodásra is feltűnően sokat adnak, este az egész csapat meztelül fürdött a patakokban (nők, férfiak egyaránt). A patak vize meglepően meleg volt, sokkal melegebb mint mondjuk egy magastátrai kempingben a zuhanyzó vize. A nagy meleg a forrásokra is kihat, így nem mindent ajánlatos meginni, ami a hegyoldalban folyik, mert a víz gyorsan nagyon meleg lesz, és mindenféle élőlények benépesítik.

3.nap (Godján, Godeanu)

(Ezt a napot a csehekkel töltöttük, úgyhogy jobbára pihenéssel telt.) A völgyből reggel elindulva lovaskaravánokkal találkoztunk, amik nem tudni honnan jöhettek, de lakott település nagyon messze van ettől a környéktől. Aztán áfonyáztunk, itt a legjobb az áfonya, ahol eddig jártam, nagyszemű és édes. Az éhes pásztorkutyák viszont nagyon nehezen tágítottak, messze van itt minden, savón kívül nem sok mindent kaphatnak enni.

A Godján csúcs előtt találtunk egy jó forrást is, ez volt az egyik legjobb ivóvíz egészen a Retyezátig, bár csak pohárral lehetett meregetni.

A forrás utáni pihenőt követően fölmentünk a Godján csúcsra (2229-2040 m, térképe válogatja, hogy milyen magas), a csúcson egy pásztor ült szokásos fekete bőrkabátban a kutyájával.

A Gugu, meg a Retyezát felé vezető alkalmas ösvény viszont elkerüli a csúcsot a északi oldalban, úgyhogy a hátizsákot nem muszály felvinni (bár mi hárman, meg egy kemény cseh csaj azért felvittük, mert nagyon erősek vagyunk).

Ezen a napon még fölmentünk egy 2100-as csúcsra, illetve délies irányból közelítettük a Bulzului
csúcsot (2245 m), és lementünk a Scarisoara-tóhoz, itt is sátoroztunk. A tó közelében jó források
vannak.

Mivel már kora délután sátrat vertünk, szétnéztünk, hogy áfonyát keressünk, de érettet még nem találtunkebben a magasságban, viszont kakukkfű az volt bőven, úgyhogyfőztük is a jó teát belőle.

4.nap (a Retyezát megközelítése)

Másnap reggel tejfölsűrű ködre ébredtünk,mire megreggeliztünk, kicsit javult a helyzet. úgyhogy elbúcsúztunka csehektől, és ismét visszamentünk a gerincre, aGalbena (2194 m) csúcsig még nagy nehezen eltaláltunk,de aztán egyre nehezebben követhetővé válta gerinc az ismét egyre sűrűbb ködben. Annak ellenére,hogy a múlt században (1998-ban) festettek erre jelzéseket,és néhol még vascövekek, és ösvényféleis volt (hat évvel ezelőtt se ösvényt, se jelzéstnem láttam ezen a gerincszakaszon).

Aztán a sors úgy hozta, hogy egyszer csak megfordult a szél,és észak felől kicsit kitisztult, felszálltak afelhők, dél felé viszont maradt a rossz idő. Utólagrekonstruálva itt térhettünk le a gerincről. Mivelszemben napsütötte 2100 m körüli fennsíkfélétpillantottunk meg, örömmel indultunk el ebbe az irányba, és boldog nyugalommal tekintettünk vissza a még most is felhős déliesebb vonulatokra. Csak akkor kapcsoltunk mikor már fölértünka Platforma Borascu nevű nyugalmas fennsíkra. Itt persze úgy döntöttünk, hogy kár lenne már visszafordulni a felhős gerinc felé, és inkább lemegyünk a völgybe.A szomorúság azért nagy volt, mert így ki kellett hagynunk a Iorgován környékét, ahol gyönyörűhófehér sziklák, monumentális zsombolyok láthatóknapos időben.

A térkép jelölte pásztorösvényt keresve elindultunk a Borascu völgy felé, amit szerencsére hamar meg is találtunk. Ezen az ösvényen egész kényelmesen ereszkedtünk jó 1000 m-t. Az út egész jól követhető volt, a rádőlt óriási fenyőfákat a pásztorok fejszével (!) precízen elvágták, hogy a nyáj föl tudjon menni a hegyre, így egy jól karbantartott utat választottunk. A patak pedig nagyon szép sziklamederben folyt alattunk, bár a felső szakaszon, ahol a medre mellett haladtunk, sok kényelmetlenséget okozott a kb. két évvel ezelőtti földcsuszamlást is kiváltó felhőszakadássorozat nyoma. Hihetetlen vizek folyhattak itt annak idején.

Mire leértünk a Gura Apei víztározóhoz, egész jól elfáradtunk. A tó környéke borzalmas látvány, még a hat évvel ezelőtti emlékekhez képest is szörnyű volt, pedig akkor meg kellett kerülnünk több mint a fél tavat fél nap gyaloglással (akkor a Scarisoara tótól a Zlata túristaház felé menet akadt az utunkba ez a tó, de még nem is sejtettük, hogy létezik, mivel a térképünk nem jelölte, most szerencsére már nem okozott meglepetést).

Miközben kigyönyörködtük megunkat a földcsuszamlások és az ember karöltve elkövetett őrületes pusztításban, és a tározó körüli rozsdálló csődtemegek látványában, még fel sem ocsúdtunk és máris megérkeztünk a Gura Bucureihez vezető völgyhöz. Emlékeim szerint a völgyben egykor műút vezetett, és sokan kocsival járták. A víz azonban ezt is elpusztította, úgyhogy gyalog vágtunk neki a Gura Apei-ig hátralévő kb. 16 km-es útnak. Szerencsében viszont nem volt hiányunk. Az utat ugyanis épp most építik és az alsó fele már valamennyire kész is van. Természetesen éppen ekkor jött a mérnök (pontosabban hozta a sofőrje), aki az új útvonalat jelöli ki, és elvittek bennünket ARO terepjárójukkal, amíg lehetett, útközben csak a mérnök szivarfüstjét kellett elviselnünk, ami azért nem volt kis feladat. Az út alsó szakasza is alig volt járható, viszont a mérnök tiszteletére (na és persze a mi tiszteletünkre) egy lánctalpas igazítgatta előttünk az utat. Mi meg közben is élményekkel gazdagodtunk, ha valaki látta a Werkmeister harmóniákat, az biztosan emlékszik a bálnát szállító teherautóra, én azt hiszem, itt ettől megragadóbb darabok is vannak, a lánctalpas után kötött alumíniumlakókocsi is ezt a kategóriát képviselte. Aztán megismertük a seggrészegen szemócát gyűjtögető útépítő munkást is, akit autónk szintén fölvitt az útépítés valódi csataterére. Mi persze csak élveztük a világot és megspóroltunk két óra gyaloglást.

Ahol kiszálltunk a kocsiból, tényleg teljesen vége volt az útnak, de szerencsére jól ki volt jelezve a gyalogösvény. Úgyhogy elég hamar felértünk a Gura Bucureihez, időnkből még a Bucura tóhoz fölmehettünk volna, de az idő egyre rosszabb lett, egyre jobban esett az eső, ezért inkább sátrat vertünk, és nem bántuk már, hogy délelőtt lekeveredtünk a gerincről.

Különösen akkor, mikor már ültünk bent a sátorban és cseresznye nagyságú jegek verték kívülről a sátorponyvát, mi pedig arra gondoltunk, hogy talán jobb itt a völgyben, mint valahol a Iorgován környékén. A Gura Bucurei kellemes sátorozóhely, bár nagyobb csapat nehezen talál elegendő sima sátorhelyet egymás mellett, mert azért a rét alapvetően hegyoldalban van.

A táborban, amint lesátoroztunk, egy nagyon kedves bukaresti családdal ismerkedtünk meg, ők egy nagyobb csapattal voltak, csupa sportolók, a férfiak nagy része fekete öves mester. Este az eső után együtt teázgattunk, beszélgettünk a tűz mellett, adtak néhány jó tanácsot, és melegen ajánlották, hogy ne a Zsil-völgye felé mennyünk le a hegyről, mert arra rossz a közlekedés (vagy ki tudja miért).

5. nap (első nap a Retyezátban)

Másnap reggel a nagy pára mellett biztató napsütésre ébredtünk, gyorsan lebontottuk a sátrakat, és elindultunk a Bucura tó felé. A tónál egész jó idő volt, lesátoroztunk, és sietve megterveztük a nap hátralévő részét. A Retyezát csúcsra akartunk menni, ezért is indultunk a piros kör jelzésen (melyet az új, Kolozsváron kiadott térkép is jelöl) a Bucura nyereg (Poarta Bucura) felé, de meglepetésünkre a jelzés nem a térképen jelölt irányba ment.
Mi mégis követtük a jelzést, és a Judele nyeregben lyukadtunk ki, innen pedig szintén a piros kört követve felmentünk a Judele csúcsra.
A csúcs után még egy darabig úgy tűnt folytatódik a jelzés, abban reménykedve, hogy az út a gerincen haladva elvezet bennünket a Bucura nyereg felé, továbbmentünk. Mire megközelítettük a következő nyerget a sziklatengeren keresztül, már látszott, hogy nem valószínű, hogy út vezet errefelé. Azt hiszem itt vissza kellett volna fordulnunk, de nem ezt tettük, hanem visszaereszkedtünk a hegyoldalba arra az útra, ahol az imént jöttünk fölfelé. Az ereszkedés elég veszélyes volt, de szerencsére éppkézláb megúsztuk, viszont az úton a hegyimentők éppen egy balesetet szenvedett lány fejét kötözték be.

Ezek után már nem sok kedvünk volt a Bucura-nyerget keresgélni, no meg az idő is elszaladt, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nem megyünk a Retyezát csúcsra, hanem lemegyünk helyette a Pietrele túristaházba, és eszünk valami melegételt.
Visszafelé tartva láttuk, hogy van egy másik piros kör jelzés is, ami a miénkről ágazott le fölfelé az egyik sziklamezőn, de a jelzéseket odafelé irányba aligha vehettük volna észre, mert épp a sziklák másik oldalára volt festve.
Nehéz megérteni, hogy mért muszály egymásból elágazó utakat ugyanazzal a színnel, és jellel jelölni.

Huzamosabb gyaloglás után értünk le a Pietrele házhoz. A házban egész jó ellátás van, zöldséglevest és sült húst sült krumlival tudtunk enni (még káposztasalátát is kaptunk!), és a dobozos sör is iható volt.
A húst egyébként errefelé max. öt percig sütik, ahogy elfigyeltük, és a mócsingokat sem hagyják ki belőle, ennek ellenére a hús 90 százalékát hosszas küzdelemmel sikerült megrágni, a többit pedig lenyeltük, mert étvágy az volt bőven.
Az ízekkel kapcsolatban viszont a legjobbakat mondhatom, minden étel az egyszerűsége mellett nagyon finom volt.
Végül sikerült még vennünk egy aránylag friss kenyeret, és a két adag sült hústól és a söröktől megtáltosodva visszaindultunk a Bucura-tóhoz.
Útközben végig felhők üldöztek bennünket, igyekeznünk kellett, mert jobban esett a napsütés.
Hála az erőt adó húsoknak, naplementére már a nyeregből nézhettünk a sátrainkra, meg a tó körül legelésző elegédetlenül bőgő tehenekre.
Lefelé egy játékos fogócskának lehettünk a tanúi, elől futott egy felháborodott tehén teli tőggyel, mögötte a pásztor egy vödörrel, és végül a túristák pénztárcával a kézben. Hát ilyen a tejvásárlás errefelé.

6. nap (körút a Retyezát gerincén)

(Rossz volt a fényképezőgép)

A következő nap úgy döntöttünk, hogy halálra égettetjük magunkat a Nappal, de előtte még naptejbe folytjuk magunkat. Úgyhogy fél centi vastagon bedörzsöltük a már amúgy szénné égett részeinket szlovák gyártmányú naptejünkkel és nekivágtunk a 2500-asoknak a tűző napsütésben.

Először a Custura Bucurei-re mentünk föl, ahogy kell, aztán Peleaga (2509 m), majd következett a Papusa (2508 m). Az út egészen jól követhető, hiszen csak a jól kivehető főgerincen kell haladni, és jelzések is bőven előfordulnak a köveken, a füves részeken pedig még ösvény is van, hiszen rengeteg túrista jár erre, így ezen a napon a tájékozódással nem volt gondunk.
A Papusa csúcsán virágos rét van, rengeteg virággal, a virágokon rengeteg rovarral. Egészen meglepő, hogy milyen nagy élet van itt, 2500 m környékén.
A Papusa után a kis Pápusát ,,jobbról” meg lehet kerülni, az oldalban meg is kérdezte tőlünk egy a völgyből felfelé igyekvő fiatal srác, hogy difficult-e az út a Papusáig (nem pont így hangzott el a kérdés), mi meg mondtuk, hogy nem, és mentünk is tovább.
A következő csúcsra, a Custurára sem muszály teljesen fölmenni, mi is így tettünk, már csak azért is, mert a délelőtt gyülekező felhők a csúcsra ültek.
No innen már csak lefelé kell mennünk a Buta túristaházhoz, és butára ehetjük magunkat, gondoltuk. És úgy is lett.
Leereszkedtünk jó ezer métert, és máris ott ültünk Csöpi (aki úri kutya, és a pásztorkutyákkal ellentétben igen sok jófalathoz jut), és a szamár társaságában.
Húslevest kaptunk, és sült húst, és mivel a házat – akárcsak hat évvel ezelőtti utunkkor – most is egy magyar család üzemelteti, ízlésünkhöz mérten a hús remekül el volt készítve.
Jobbnál jobb bukaresti sörök is voltak (mindenki figyelmébe ajánlom a Bergenbier márkájú bukaresti importsört, szerintem jobb mint a hazaiak), úgyhogy szomjaznunk se kellett.
A dupla adag kaja után mozdulni is allig tudtunk. Azért valahogy mégis visszamásztunk a Buta nyeregbe, azt hiszem az egész túra legkeményebb része volt ez a rövidke út.
A nyeregből a pöttyes galócák fenyvesén át leereszkeredtünk a Gura Bucureihez, két nappal ezelőtti sátorhelyünkhöz.
Innen pedig vissza a Bucura-tóhoz, ugyanúgy mint az előző nap reggelén.
Sajnos ez az esténk, amely az utolsó nap volt ezúttal a Retyezátban, nem túl jól sikerült, mert a szomszédos sátrak egy buli központjává váltak estére. Előkerültek mindenféle sörök, röviditalok, gitárok, és beindult a pörgés. Amit persze ki lehetne bírni, csak olyan szűkös a hely egy ilyen helyen, hogy mindez avval járt, hogy kb. hajnali 1 óráig rugdosták a sátrunkat. A cigicsikkeket kb. 15 centire a fejemtől nyomták el.
Folytathatnám még bőven, a lényeg, hogy hajnali kettőre már teljes nyugi volt, azt hiszem a Salvamont (hegyimentőszolgálat, ők is fent laknak egy faházban) is beavatkozott, hogy így alakuljon.
És nem elszigetelt jelenségről volt szó, mert távolabbról még vadabb őrjöngés hangjai hallatszottak.
Az a helyzet, hogy a Bucura-tónál is, mint a legtöbb kempingben, alapvetően kétféle ember sátorozik, az egyik aki másnap túrázik, a másik pedig aki nem, ők este aktívak, amit én nem is bánok, csak túl kevés a hely ahhoz, hogy senki ne zavarja a másikat.

7. nap (lefelé a Retyezátból, utazás)

Mi ezen a napon sem pihentünk.
Ezen a napon sajnos el kellett hagynunk a Retyezátot, mert hármunk közül egyikőnknek csak eddig tartott a szabadsága. Lebontottuk a sátrakat, amit az előző este hősei feszülten figyeltek, mert akkorra már mindenki fölszedte a sátrát a környékükről, és elindultunk Nucsoara felé.
Egy búcsúsört még bevállaltunk a Carnic túristaházban, és legyalogoltunk Nucsoaráig a dögforróságban. A falu szélén felvett bennünket egy szemetes teherautó, és levitt bennünket a vasútállomásra őraljára (Orlea).
Mielőtt beszálltunk, a sofőr széles mosoly közepette mutatta a karjaival, hogy hogyan húzódjunk össze, hogy beférjünk. Magam sem értem, hogy hogyan fér be négy ember három nagy hátizsákkal egy kisebb teherautó fülkéjébe, de nekünk sikerült, és még a sebességváltás is mindig összejött valahogy a dombok között kanyargó úton. A sofőr igen jó arc volt, a kocsiban szólt a valóban vérpezsdítő balkáni zene, és mi meg beszélgettünk, valahogy emígyen:
Sofőr: Radió Hateg!
Én: bólintok
Én: (megerősítésképpen) Radió Hateg!
Sofőr: bólint
Hát ilyeneket beszélgettünk, és már meg is érkeztünk a vasútállomáshoz.
Azért mi az izgalom kedvéért, meg a várakozás elkerülése végett stoppal mentünk tovább Hátszegre, majd onnan tovább Vajdahunyadra.
A várat, meg a várost sajnos nem nézhettük meg, mert érkezésünket követően két perccel már indult is a magánbusz Dévára, és alapvetően siettünk, mert Péter barátunk ment haza, mi pedig az estét már valahol Székelyföldön szándékoztunk tölteni.
Déván a vasútállomáson nagy nehezen kisilabizáltuk a menetrendet, és találtunk megfelelő vonatokat.
Az állomáson találkoztunk egy szlovákiai magyar fiatalemberrel, aki épp ekkor csöppent ide a vonattal, és nagyon elégedetlen volt a pályaudvaron megivott sörrel, hát ilyen kegyetlen az élet.
Mi Tövisre (Tejus) mentünk tovább, és onnan mindjárt volt is átszállásunk Segesvárra.
Segesvárról viszont már nem tudtunk tovább utazni aznap.
A pályaudvaron megismerkedtünk egy nagyon szimpatikus bánffyhunyadi emberrel, aki a Biharban hegyimentő, és épp most jött Sepsiszentgyörgyből, munkából hazafelé.
Mivel a vonata a nagy meleg miatt két órát késett, a vasúti kocsmában jól elsörözgettünk. Kiderült, hogy az erdélyi hegyek mellett Szlovákiában is járatos, meg a Romániában megújult sörgyárak vadonatúj nyugati technológiáiról is sokat megtudtnk, miközben kortyoltuk a Bergenbiert.
Búcsúzóul kaptunk tőle egy marosfői titokládát, olyan kicsike aranyosat.
Ezután szállás után kellett néznünk, ami nem igérkezett túl könnyűnek a segesvári éjszakában.
Én arra gondoltam, hogy a város melletti szőlődombon kiválóan elsátrazunk, de valahogy sehogy se tudtunk kijutni a városból a kis utcákon, mert mind elvékonyodott, és valami magánterületbe torkollott, ami tekintve hogy éjszaka volt nagyon veszélyesnek látszott.
Végül aztán megrekedtünk egy olyan helyen, ahol nem volt időnk visszafordulni, és a kutyákra felriadt háziak előjöttek, és lámpák időszakos le-fölkapcsolásával próbáltak bennünket tőrbe csalni. Mi mindezt remegve kivártuk a fák között, mert aligha lett volna részünk túl kedves fogadtatásban, ha megtalálnak. Úgyhogy jó félóra bújkálás, ücsörgés után kicsit megnyugodott a pálya és elindultunk lefelé. Elkeseredésünkben úgy gondoltuk, hogy visszamegyünk a pályaudvarra.
Útközben megpillantottunk egy nagy telephelyet, cserepekkel, fafaragásokkal, és persze sok gyeppel, ami kiváló sátorhely lehetett volna.
Az éjjeli őr kinn is állt az udvaron, és nézte, ahogy menekülünk le a kisutcán, úgyhogy zavaromban azonnal meg is kérdeztem, hogy beszél-e angolul, ami persze nem volt reális feltételezés, hiszen Romániában is, akárcsak nálunk, jobbára csak a fiatalok beszélnek angolul (azok viszont szinte kivétel nélkül beszélnek pár szót). Segesváron eredetileg nagy többségben szászok éltek, szerencsénkre az éjjeliőr is közéjük tartozott, úgyhogy néhány perc alatt már folyékonyan beszélt németül, ellentétben velünk, de azért a lényeget meg tudtuk beszélni, azaz, hogy reggel hétig ott sátorozhatunk, megengedi, de utána mennünk kell, mert jön a főnök.

8. nap (utazás a Gyilkos-tó felé)

Reggel háromnegyed hatkor ébresztőt kaptunk, mivel a főnök még előbb jött, vagy a fene se értette miért.
Halálfáradtan indultunk el stoppolni kora reggel, a várost megnézni semmi kedvünk nem volt ennyire kialvatlanul.
Kiderült, hogy errefelé egyáltalán nem úgy megy a stopp, mint néhány nappal ezelőtt. Másfél óra kitartó stoppolásba tellett a forgalmas út mellett, mire megállt egy hargitai rendszámú teherautó. Mondanom sem kell, nagyon megörültünk, hiszen nagyon valószínű volt, hogy ettől a pillanattól fogva már Hargita megyében érezhetjük magunkat.
A teherautó palát szállított egy Székelyszenterzsébeti házhoz, úgyhogy mi is oda mentünk. Lepakoltuk a palákat a ház udvarán, aztán irány Székelykeresztúr.
Keresztúron föl akartuk keresni az ottanni barátainkat, akikkel két éve a Vargyas-völgyben ismerkedtünk meg, de nem találtuk otthon őket, és továbbindultunk Gyergyó felé, bár az még innen nagyon messze volt.
A buszra várva bevásároltunk gyümölcsökből, sajtból a piacon, megreggeliztünk, elkávézgattunk, és jó fél óra késéssel meg is jött a busz, ami a Nyikó-völgyén keresztül elvitt bennünket Székelyudvarhelyre.
Az út nagyon kedves székely falvakon vitt keresztül, és bőven volt mód a nézelődésre a 20 km/óra körüli sebesség mellett, amit az út minősége lehetővé tett.

Székelyudvarból egy nagyon jó buszt fogtunk Gyergyóba, a Hargitát nyugatról övező falvakon, esztenákon keresztül. A buszutat nótázás és népdalok színesítették

Gyergyó főterén találtunk egy pinceéttermet, talán borozónak hívják. Az étteremben levő rendezvény ellenére is kiszolgáltak bennünket, nagyon jókat ettünk (és olcsón is), és volt sírvaénekelt székelyhimnusz is a nagyon gagyi szintis nóták mellé.
Busz már nem ment a Gyilkos-tó felé, így stoppal próbálkoztunk, de nem sok sikerrel.
Végül a házban, ami előtt stoppoltunk, megsajnáltak bennünket és kölcsönkértek egy nyaralót a ,,Négyesnél” és kivittek oda bennünket.

9. nap (Gyilkos-tó, Békás-szoros)

Másnap gyalog vágtunk neki a Gyilkos-tónak, buszról nem volt információnk. Útközben házi mézet vettünk, majd bő 10 km gyaloglás után egy székelyudvarelkyi fiatal pár felvett bennünket, és elvittek a tóhoz.
Csónakot béreltük, életemben először evezőt vettem a kezembe, és némi bénázás után körbeeveztem a körbeevezhető tórészt.
Aztán jöhetett a mics, meg a teák és sörök, majd a Békás-szoros.
A szoros elsőre kisebb élmény volt, mint amit a fényképek alapján vártunk, nyilván a képekből hiányzik az autók füstje zaja.
Így kicsit csalódottan érkeztünk meg Békás-falura, ami a lefűrészelt tetejű Székely-kapuk, és zöld kaszálók faluja.
Innen szerettünk volna valami más úton visszafordulni, de pl. Gyergyódomuk felé nem lett volna reális vállalkozás elindulni, így visszaindultunk, szerencsére hamar felvettek bennünket, és az időközben zuhogóra fordula esőben egy völgyben elindultunk Három-kút felé, kihagyva a felhőkkel burkolt hegyeket.
Már közel voltunk a sötétedéshez, mikor végre találtunk egy sima legelőrészt, ami se kaszáló nem volt, se gazos, és sátrat vertünk.

10. nap (Háromkút, Gyimesközéplok – Hidegség-pataka)

Az egész éjszakás eső után reggel tisztulni kezdett az idő. Egy román pásztor közelítetett a nyájával. Beszélni is próbált velünk, talán azt sérelmezte, hogy a legelőjén aludtunk, de nem sikerült szót értenünk.
Hamarosan megérkeztünk Háromkúthoz, a picike falu kb. 100 éve fűrésztelepként indult, és a Gyimesekből népesítették be.
A falu érdekessége, hogy a patak innenső partját magyarok, túloldalát románok lakják.
Fejfájdítoan erős cickafark teát kaptunk egy helybéli bácsitól, a római katolikus templomot is megnéztük a néhány fős faluban, na meg a bácsi tisztaszobáját, a régi melléképületeket, és a Mária Treben könyvet is megláttuk, amiből a fejfájdító gyógytea-recept származott.

Hidegségpataka felé vettük az irányt, elég jó útleírást kaptunk, így az egyeskő alatti nyeregig viszonylag könnyen eljutottunk.
Jávárdi-pataka felett kötöttünk ki, vargányák és tinórúk vártak a fenyvesekben.
Aztán jöttek az esztenák és mindenütt kaszálók napnyugtáig kaszáló férfiakkal.
Ahogy a Jávárdi-pataka belefolyik a Hidegség-patakába, rózsaszínlik az első kocsma, a Vadász-bár.
Benne bömböl a legszörnyűbb tyütyütyű trenszrév, talán még Sterbi lemezgyűjteményéből is hiányzanak az efféle 100 forintnak 50 a fele remixek, de nem akármennyire.
Meg es hallgattunk egy ilyen trensznótát a sörünk mellé. Távozóban erősen feltűnt hogy a kocsma előtt a fiatalok hegyikerépárjai meg egytől-egyig kaszával vannak felszerelve.

Már közeledett az este, de hiába kérdezősködtünk újabb kocsmákban, szállásra, sátorhelyre idegenként nem volt esélyünk.
Végül a Csángó-panzió mentett meg minket – igaz itt nem szívesen fizettük volna meg az igazán borsos szállásdíjat, hogy hosszúbajszú pénzzel a kézben hejehujázó autós túrista honfitársainkkal vegyülhessünk – sátorhelynek felajánlották a szabadtéri színpadot, amiért még fizetnünk sem kellett, és napközben is ott tudtuk hagyni a felállított sátrat.

11. nap (Gyimesbükk)

Reggel elindultunk Gyimesbükk felé, az idő gyorsan telt.
A fene gondolná, hogy milyen hosszúak ezek a patakák és völgyek, na meg fényképezni is sokat kellett, sokhelyen kifejezetten kértek rá, hogy fényképezzünk.
Aztán egy cigányasszony be is hívott bennünket, lekvárral és süteménnyel (tésztával) kínált, sőt kaptunk egy üveg hihetetlen finom málnalekvárt erdei málnából, amit visszautasítani lehetetlen volt.
Már dél is elmúlt, mire beértünk Gyimesközéplokba, a kocsmából már messze kihallatszott, hogy odabent népdalokat énekelnek. Na ide be kell mennünk, gondoltunk. Bementünk és hamar bemutatkoztunk, volt hangulat bőven a barátkozáshoz, 5 perc és már győzködtek, hogy menjünk el hozzájuk, vigyázkodjunk meg egy kicsit, még ha ebédelni nem is akarunk.
Még egy kör és már fenn ültünk a lovaskocsin, ami keskeny gyimesbükki utcákon kanyargott beljebb és beljebb, át mindenféle kerítéseken, portákon.
Végül egy székely-kapun át hajtottunk be a bővebb értelemben vett család portájára. Előkerült a kolbász, szalonna, uborka. Én elszaladtam még konzerváért, meg sörért (meglepetésemre csak dobozos sört tudtam venni, mert üvegeset csak üresüvegre lehet vásárolni!), és folytatódott a buli.
Nagyon sajnáltam, hogy nem tudok énekelni, hiába próbáltak tanítani. Vendéglátóink nem is egészen értették, hogy hogyan lehetséges ez az énekelni nem tudás.

Ezután még elindultunk Áldomáspatakára.

12. nap (utazás, Csíkszereda, Székelykeresztúr)

Ezen a napon már indulnunk kell, hogy hazafelé közelítsünk, és még útbaejtsük székelykeresztúri ismerőseinket. A felsőloki állomásról indultunk, ami meglepetésünkre városszerű környezetben lakóteleppel övezve helyezkedik el.

13. nap (vásár, Korond)

Hazafelé Korondon szálltunk fel a buszra, hogy pótolhassuk a hiányzó csészéket és némi csergét is vásároltunk (ami a határon vámköteles, mint megtudtuk, úgyhogy nem célszerű mutogatni a magyar vámosoknak).

A fényképalbum

1 Comment »

  1. Endre said,

    August 8, 2008 · 13:23

    Hali!

    Emlékszel esetleg, hogy Gyimesbükkön milyen az ivóvízhelyzet? Párom megy oda jövő héten egy hétre, és ez még tisztázatlan.

    Köszi!

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment