Vidróczki 58, Mátra, hétvége

Újra egy péntek délután, újra bicajjal a Keletibe, Margit-híd, körút, hol buszsáv, hol nem, tűkölő agresszív autósok, de mi vagyunk a keményebbek, leszoríccsuk mindet, bár nem lehet látni a füsttől, aztán a hetes sávjában egy utolsó hajsza, a taxisok mintha udvariasabban előznének, mint négy éve (értsd: nem sozrítanak le a halálba, adnak 20 centit).
A keletibe nincs sor! Gyorsan megvesszük a jegyeket Vámosgyörkre. A Craccoviára szállunk, egy csomó angol van a vonaton, Krakkóba mennek.

Kerékpárszállítás a vonaton

Jön három bicajos sorstárs, a vasutasok aszongyák nekik. hogy nem szállhatnak fel. Rábeszélem őket, és már fenn is van az öt bringa egymás mellett, állítva egykerékre (aztán jön egy jegyellenőr és barátunk lesz, még azt is elmeséli, hogy neki milyen bicaja van!). Meg még indulás előtt veszek egy sört és akkor már gurulhatnak a vasszagú vagonok.
Vámosgyörkről kemény tempóban tekerünk szürkület előzőben. Akkor szembe jön egy gyilkos ezerrel, előz egy másikat, és teljesen leszorít az útról, egy centit se hagy. Túlélem, sőt nem is bukok, de durrdefektem van, két helyen kiszakad a belső.
Innen vállon viszem a bicajt.

Másnap úgy-ahogy ragasztott egyre laposabb gumin gurulok a 6.30-as személyhez, de jó hogy pénteken vettem egy kényelmes pumpát. A salgótarjáni átszállást épp elérjük, viszont hurrá, van bicikliszállító kocsi. Egy rendőr ül velünk szembe, a nemdohányzó kocsiban cigiző vasúti egyenruhásokkal dumál. Reggeli mámor, a vasutas előtt kétdekás, meg szarsör, éjszakai műszak utáni pörgés. Arra kapom fel a fejem, hogy a rendőr aszongya, hogy: a cigányt előbb ütni kell, aztán kell kérdezni. Büszkén mosolyogva néz körül szellemi fölényétől lenyűgözött arcokat keresve. Lehet, hogy talál is, de én meg hangosan beszólok neki. Ezen elképed, majd fintorog, asszem nem érti, hogy be lehet szólni egy rendőrnek, egyenruhába is, de rájön, hogy leginkább tehetetlen, ettől aztán megalázottnak érzi magát. Tanult egy kis újat, hehe.
Figyelem az arcát szúrósan és látom: úgy dönt, hogy meg nem hallottnak tekint.
Majd mégis kínosan érzi magát, 10 másodperc múlva elül a kétdekásos vasúti dolgozó haverjához, nembánjuk.
Ekkor jön Selyp, az ablakon át mintha Endrét látnám. Örülnék neki, nem is lehetetlen, hiszen petőfibányai, 10 éve túráztunk (vagy inkább futottunk) utóljára.
És tényleg, belép a vagonba Endre! Örülünk, beszélünk, így máris Nagybátonyban vagyunk.
Szorospatakra egész komoly emelkedőn tekerünk fel.
A rajtban már nagyon várnak a kedves rendezők. Lelkesek, kedvesek, kitöltik helyettünk a nevezési lapot. Igaz rajtidőnek nem írják be a 9.10-9.15 körüli indulást, de ez úgy is a mi szintidőnkre megy.
Kocogva kezdünk, bár én meg se tudom közelíteni a kocogó mozgást, olyan izomlázam van szerdáról, a fenébe.
Kicsit furcsa érzés, hogy megérkeztünk álmaink Mátrájába, és az ellenkező irányba indulunk…
Niki azt kérdezi: te jártál már erre? Mondom biztos, minden jelzésen jártam annak idején… Aztán egy bükknél eszembe jut, hogy itt festettük a pirosat megerősítőleg egy Mátra 115 előtt. Mindent el lehet felejteni. Maconka kellemes falu, szép régi házak is akadnak, nem is emlékeztem ezekre se. A horgásztónál két lány pecsétel, feltűnő, hogy nem profi ellenőrzőpontok :-) , de ez nem okoz gondot, így lesz ez a későbbi pontokon is. Viszont a következő pontot kihagyjuk. Csak arra figyelünk, hogy legyen meg a fránya szalag, ahol a jel eltűnik, és meg is van de a ponthoz nem jön össze a kitérő, mert hogy ki kellett volna térni, nem tom hány métert, ahhoz meg elolvasni az útvonalleírást…
Megint motorosok, a halálba kergetnek.
Aztán jön az igazi Mátra, az óriási irtás már egész jó óvodás bükkös, tizenéves koromban trauma volt ez a hatalmas tarvágás. Aztán rendes tölgy és bükk, igazi mátrai erdők, majd Szentistván. A negyedik italt iszom (bárhányat lehet), mikor meglátom Endrét! Endre bosszús, hogy mért nem együtt mentünk, jó lett volna, de nem akartam, hogy miattunk fél órával később induljon, meg mi úgyis lassabbak vagyunk…
Vagy mégse? Zsíros, meg lekváros kenyeret szűk 20-nál lehetetlen enni, úgyhogy anélkül megyünk tovább.
Galyavárra Endre olyan tempóban megy, mint 10 éve, csak én azóta 10 kilóval nehezebb vagyok, és zéró kondim van. A csúcson megvárnak Nikivel, nekem megegekbe a pulzusom, nagyon szarul vagyok, itt fogadom meg, hogy életmódot kell váltani. Nem is jövök helyre, erőm sincs, és ilyenkor hiába minden édesség a hülye szervezetemnek. Piszkéstetőtől alig tudok kocogni lefelé, csak csetlek-botlok. Hát itt nagyon nagy gáz lesz, de szólni se merek, észre se veszem, hogy milyen szép a tavaszi erdő… Szentimrén zárva a bolt, a cukrászdában nem birok ránézni a sütikre, iszok egy tuborgot csokival, kocogunk, de inkább gyaloglunk a Csörgő-patak völgye felé, pedig lejt. A sör jó volt, mert visszaszínesedik az erdő, világoszöld, de azért halvány. A vándor-forrásból iszok, az segíteni fog. Egy szakállas ember ül a forrás mellett nagyothalló készülékkel, azt mondja, aki ebből iszik nem öregszik meg és ez Vidróczki idézet.
Ami még igazság, hogy Vidróckinak tíz felesége volt és itt vette el őket a Vándor-réten.

Keresztesen beugrunk az óvár étterembe, már írtam róla rosszat. Most sem csalódok, szendvicst, vagy zsíroskenyeret kérek, persze nincs, és fintorral nincs.
Endre szendvicsét eszem meg, ő már egy órával előttünk lenne, ha nem érjük utól a kezdeti gyorsabb tempóval (meg az ő elkavarásával) és így nem vár azóta folyton ránk.
A mindig töprengős keresztesi patakátkelés után megyünk a Vidróczki-barlanghoz. Kapunk vmi sprotszelet félét, abból mennék fel a P+-en.
A zöld sávtól előre irtózok, tavaly nyáron otthagytuk a bőrünk egy részét a tüskéken.
Aztán megkönnyebbülünk, csak a csalán csíp, a szeder kedvez, nincs most úgy benőve.
A Zám-patak völgye öreg fáival is titkos kedvencem, sok-sok éve, bár teljesítménytúrán eléggé szívat az úttalan köves, kidőlt fás völgy. Múlt nyáron óriás pöfeteget és rókagombát szedtünk itt.
Túléljük a köveket és csoda történik, nagyzsákos túrázókkal találkozunk, akik nem mi vagyunk, méghozzá a Zám-patak völgyében (!)
A Nagy-Parlag bevallom felfedezés, régen baromi sokat jártam mellette a sárgán, de sose vettem észre, milyen jó hely.

Nehéz felidézni a régi dolgokat: milyen Karos-kút jön? – töprengek. Ja nem, Korlát-kút, de már nem is lehet belőle inni, mire odaérünk az is kiderül. Közben már csak négykézláb tudok menni. Viszont a Hideg-kút az kell, hogy működjön! És igen! Közben találkozunk pár sorstárs túrázóval és kezdünk fáradni is, a forrásnál együtt iszogatunk, megy körbe a mogyoró, a szőlőcukor, mindent megosztunk, pedig nem is ismerjük egymást. Na ezért is kell teljesítménytúrára menni. A víz is nagyon jól esik, majd elvánszorgunk Keresztesre, minimál álkocogással.
Mátrakeresztesen a kocsma előtt, a buszmegállóbódéban, ott ám a megváltó, a zsíroskenyér! És sok-sok hagyma, só, és lekvár.
Endre elszalad a vonathoz, mi eszünk.
Négy zsíros kenyér, fél kiló hagymával, sóval és ivás-ivás. Ezzel már el lehet repülni a célig, ha megy az emésztés.
És igen, lekocogunk vissza az ellenséges óvár étteremig, majd gerincborzongató hirtelen meredek emelkedőn indulunk el az egykori Kosik-tanya romok felé (ma már a romok is csak egykoriak) . Az erdő brutálisan esti zöld, és kezdem úgy érezni, hogy szívesen túráznék még sokat, akár bele a mátrai zöldes sötétbe, igen ég a zsíroskenyér, lángol, én meg kipirulok, erő költözik a lábamba és gyorsulunk, rakendroll.
Ágasvárnál kb. 7 óra van, akkor el kéne érni a 20.10-es vonatot úgyhogy futva folytatjuk, nem is kocogva, adjuk neki kb. 5 percesekkel, török lábnyoma?, mi csak átlépjük, majd újabb fiatalos, ami megint meglepően felnőtt, fel se ismerem a régi öreg bükköst, ahol meredekedik a piros, ezt nagyon szerettem, mért ne élvezném most is, hogy ilyen este van, és most már próbálunk lazábban futni, tempósabban, a közbejövő kis emelkedőnek se állunk le, nyomjuk lendületből. Jól futható a terep, aztán kiérünk az aszfaltra, na itt érzem, hogy a ríbok úgynevezett futócipőbe nem lehet futni, igaz gyalogolni vettem, úgyhogy semmi gáz. Kb. 19.25 körül érünk be (nincs órám, azért nem tudok ilyeneket), elég meglepő, hogy több mint tíz óráig tartott, meg hogy így elnyűvődött a lábunk. Persze sokan mondják, hogy 67 km volt.
A célban kedvesek a rendezők megint. Tök jók voltak, meg rendesek. Köszi, nagyon köszi a túrát! De azért kívánom nekik, hogy legyen idejük bejárni az útvonalat a jövő évi túráig. Úgy biztos elkerülnek néhány bakit, ami most becsúszott. Na meg bontók nélkül tényleg nem szabad ilyen túrát rendezni! Ja és kétszer is kérek zsíroskenyeret Mátrakeresztesen, lécci!
Ezt mondtam volna a rendezőknek, ha nem rohangászunk mint a mérgezett egér, hogy összapakuoljunk, pumpáljak a félig ragasztott belsőbe, és usgyí a nagybátonyi vasútállomás!

4 Comments »

  1. galniki said,

    May 19, 2006 · 12:09

    Jaj ezt olyan jó olvasni, mint amilyen jó a túra volt!

    Fénykép nem nagyon lesz, de lesz majd a RAGYA flashmob-ról, csak még előhívás CD-írás…
    Azt hiszem lassan be kell ruházni egy jó digitális fényképezőgépbe.

  2. Prétor Zsolt said,

    May 23, 2006 · 15:50

    Szia!

    Mintha a régi magamat írtad volna le. Futás nem megy, aki gyorsabb csak akkor éred utól, ha eltéved. De a végén jó célba érni és az ember jó kedvű és jó emlékekkel megy haza.
    A bicikli gumid, az a defektálló? Vagy tévednék? Az lyukadt úgy ki, hogy kilátszott belőle a belső? Szégyenletes vagy nagyon nagy “szilánk” volt vagy már nagyon lekoptattad.

  3. galniki said,

    May 24, 2006 · 10:18

    A mostani magad milyen? ;-)

  4. medvegyu said,

    May 26, 2006 · 15:46

    Zsolti: nem volt szilánk, egyszerűen kidurrant a belső két csíkban, ahogy lehajtottam az útról egyenesen egy kőnek. Különben az első kerekemen gyenge külső van.

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment