Börzsöny éjszakai teljesítménytúra

Mivel éjszakai teljesítménytúrán még nem jártam és több forrásból is arról értesültem, hogy nem szerencsés ezzel a túrával indítani az ilyenfajta megpróbáltatások sorát, kézenfekvő volt, hogy nekivágok. Aminek ellenkezőjéről ennyien meg akarnak győzni abban van kihívás. Találtam két hasonló tapasztalatokkal rendelkező partnert is, így teljes nyugalommal vártam a szombat esti indulást. A hátizsák nélküli túrázás nem jött össze, mivel a bizonytalan időjárás és a vízvételi helyek ismeretlensége miatt akadt motyó rendesen.
Gyors nevezés után 18:15-kor indultunk el Kemencéről a zöld jelzésen, egy népesebb csoporthoz csatlakozva.
Eleinte jó érzés volt, hogy nem kellett az amúgy elég ritkás jelzések keresésével foglalkozni, de fél óra bandukolás után már inkább akadályt jelentett az elöttünk libasorban araszoló tömeg. Előzni nemigen lehetett. Az első komolyabb emelkedőnél aztán a jobbra-balra dőlöngélők, pihenők közt sikerült egy kis egérutat nyerni. Innen saját tempónkban haladhattunk, sem sár, sem hó nem volt ezen a szakaszon. 19:47-re értünk Magosfára, ahol gyors pecsételés és ivás után elkezdtük az ereszkedést. A Rakottyás-völgy piros jelzését egy két évvel korábbi túráról már ismertük, így itt a nyúlcipőt felkötve lerohantunk. Az ellenőrző pont előtti méterek elég kalandosra sikeredtek, mivel a mukagépek szántotta terep mellett egy patakátkeléssel is meg kellett bírkózni. Ez nappal nem okoz gondot, de sötétben elég látványos elemeket kellett bevetnünk a talponmaradás érdekében. Az utánunk jövőket az ellenörzőpontról már messziről figyelmeztették és a helyes irányba terelték… Itt megoldottunk egy gatyalecsúszási problémát a nálam lévő spárgával (mert ugye ‘véletlenül’ volt nálam) aminek hatására megnyugodtak túratársaim a váratlan helyzetekre való felkészültségemet illetően… 20:35-kor indultunk tovább a piros, majd a piros háromszög jelzésen. Ez utóbbi a Rózsás-patak medrében, vagy medre mellett halad – ezt nem sikerült kinyomozni – majd hirtelen balra vált egy brutális emelkedőn a Pogányvári-kaszáló felé. Itt sokakhoz hasonlóan továbbmentünk és csak negyed óra bolyongás után találtuk meg a helyes utat. Az eső eleredt, aztán elállt, majd rákezdett takarosan. Az emelkedőn úgy éreztem, hogy soha nem ér véget, és ahogy felfele néztem, fölöttem itt-ott lámpákat láttam fel-fel villanni. Sokan megálltak, de az én taktikám a folyamatos haladás, mert ilyen helyzetben inkább szeretek gyorsan túl lenni a dolgon. Egyszer csak vége lesz… közben a felöltözni-levetközni örök dilemmája foglalkoztatott, végül egy vékony aláöltözet és polár mellény mellett döntöttem. Hiába mindenféle csodakabát, ha a hideg és párás levegőben a kabáton át nem párologtat az ember semmit, és saját levében fő. Akkor már egy kis hűsítő eső – februárban… A Csóványos alatt előbb csak hófoltok jelentek meg, majd összefüggő hókásás részeken haladtunk. Ha nem lett volna nálam túrabot, még most is ott kaparásznék, megviselt talpú túracipőmnek nem nagyon tetszett ez a rész. A 22:09-kor kapott igazoló aláírás örömére az első banánt lenyomtam, majd vókitókin megérdeklődtem a többiektől, hogy merre járnak. Mivel az egymástól való távolságot nehezen becsültük meg és lenge öltözékem a hegytetőn egyre eluralkodó szélben kevésnek bizonyult elindultam a kék-piros jelzésen a Nagy-Hideg-hegy felé. Ez a szakasz inkább korcsolyapálya volt. Tükör jég, néhány nehezítésként meghagyott fával. Ismét okoska botocska csúszástmegfogócska segített. Az itinert nem vitték túlzásba a rendezők így a kapott sajtcetli alapján vad iramban balra kanyarodtam a piros x-en. Egy idő után furcsa volt, hogy a nemrég megelőzött túrázók lámpái nem követnek, de végre megnyugodtam, hogy elég jó tempót diktálok… …rossz irányba. Előbányásztam a térképem és láttam, hogy a két lehetséges balra piros x-ből a másodiknál kell letérni nem a Három-hárs felé vezető elsőn. No, ezekért a mentális tréningekért szeretem én a túrázást: sötétben, hóban, csúszós terepen, jó ütemben, jó kedvvel visszafelé a helyes útra. Immáron a jó irányba rohanva Égés-bércen megpróbáltam behozni az elvesztegetett időt, de az úttévesztés miatti bizonytalanság a Kálmán-kaszálónál megállított. Egy öles bükkfán kék meg piros körök, nyilak számomra megfejthetetlen mátrixba rendezve. Egy beérkező párost bevártam és így komoly matematikai megoldás keresése helyett az utat láthatóan jól ismerők követését választottam. Gyalogláshoz gyors, futáshoz meg kevés volt a tempó, de haladtam mögöttük. Jelzéseket nem nagyon láttam és meg is kérdeztem, hogy biztos-e az irány, de nagyon határozottak voltak. A kék négyzet feltűnése megnyugtatott, itt le is hagytam őket és 23:40-re érkeztem a Spartacus kulcsosházhoz. Nem nagyon örültem az eltévedéssel elvesztett időnek, de a meleg tea, szendvics és csoki jobb kedvre derített. Gyors evés-ivás után érdeklődtem a többiek felől, akiket jócskán lehagytam. Megállapodtunk, hogy megvárom őket. Pihenés közben több csapatot is láttam elindulni abba az irányba, ahonnan én beérkeztem, ezt nem igazám értettem, de gondoltam, hogy csak tudják merre van az arra… Negyed óra múlva újabb helyzetértékelést tartottunk, amiből kiderült, hogy társaim feladják a további küzdelmeket. A Királyréten leparkolt autó kulcsát leadtam a ‘konyhán’, majd az elvesztegett idő miatt nagy sietséggel nekiindultam a túra folytatásának. Épp indult egy csapat. Megint az általam furcsának tartott irányba. Az aszfalton való gyaloglást nagyon nem szeretem, de mivel jó ütemben haladtunk, gondoltam gyorsan vége szakad, mindjárt erdei ösvényre érünk. Negyed óra után rászántam magam, hogy megkérdezzem, ugyan biztos jó az irány? Persze, hogy jó! – jött a válasz – Mi feladtuk és megyünk vissza Királyrétre! – Na nem, ez nekem sok. Megérdemlem én ökör… Hátra arc, irány vissza. Útközben fogadalom, hogy soha, senkinek nem hiszek az útirány vonatkozásában. A többiek még sehol, így irány a kék négyzet a Hárs-rét felé. Ketten előttem, ketten mögöttem, jó tempóban felfele. Rengetegen jöttek szembe -a feladók/kispistázók arányának megállapítását másokra hagynám… A Foltán-keresztnél lehagytam a kis csapatot és a kék jelzésen szinte futottam fel a Csóvira. Futottam volna! Megint hó, hókása és majdnem helybenjárás. 1:40-re küzdöttem fel magam a toronyhoz, ahova ketten érkeztünk egy sráccal. Gyorsan megvitattuk, hogy melyikünk ismeri kevésbé a következő szakaszt, majd rohantunk lefele. Neki jó bakancsa volt, nekem meg túrabotom. Jó tempóban előzgettük a kisebb-nagyobb csoportokat a zöld, kék háromszög, majd kék kereszten. Valami csoda folytán egyszer sem taknyolam el, de erre előzetesen azért nagy tételben nem fogadtam volna. Az idő közben nagyon jóra fordult, alig volt szél, az ég is kitisztult és határozott plusz volt. A Hamuháznál megtaláltuk az ellenörző cetliket, majd a síneken folytattuk utunkat. Itt alkalmi túratársam helyismerete és baromi erős halogén lámpája segítségével – kis ténfergés után – megtaláltuk az utolsó emelkedő kezdetét jelentő kék jelet. Ezen a szakaszon aztán megint egyedül haladtam egy kisebb csapatot is megelőzve. A jelzések elég ritkásak voltak, de mögöttem néha feltűntek a fények és ez igazolta a helyes irányt. A piros keresztnél aztán megint tökölés, mert itt fakivágás volt és a munkagépek által felszántott területen olyan sár volt, hogy olyat csak orosz háborús filmeken láttam. A piros kereszt az őszi Vulkántúráról már ismerős volt, de akkor nem volt sár. Most viszont bármerre világítottam csak ez a háborús díszlet látszott. Próbáltam nem elveszíteni a túracipőimet. Be kell valljam, hogy meg-meg kellett álljak egy kis mentális erőgyűjtéshez, mert az ismerős terepen való jó haladás helyett a talponmaradásért való küzdelem egy kissé megviselt. A Hanák-réttől végre komolyabban emelkedett és innen legalább lefolyt a víz. Ahol a piros kereszt balra fordul a Nagy Hideg-hegyi túristaház felé éreztem, hogy innen már négykézláb is… A túristaházban nem volt tömeg. Ivás és pecsételés után a pisoson lefelé már én irányítottam egy-két eltévedt ember a helyes útra. A Magas-Tax mellett még sikerül bokáig elmerülnöm egy pocsolyában, de ezt már a túra levezetéseként éltem meg. A Taxi nyiladékban tervezett lekocogás nem jött be, mivel lámpám fénye már ezt nem tette lehetővé, így egy kissé unalmas, hosszú séta következett. A Királyrétre érve derült ki, hogy páran már lézengenek ott a célt keresgélve. Az autóban ücsörgő, szendergő társaimnak átadtam a hátizsákom és mivel mások autóval indultak a feltételezett cél felé, én egyedül baktattam a logikusnak vélt irányba.
Végül 6:18 került az oklevélre.
12 óra.
A teljes sötétség beálltától pont pirkadatig.
Jövőre már ismert útvonalon, remélem hóban és csukott szemmel…

5 Comments »

  1. krisssz said,

    February 17, 2007 · 18:56

    ez jó, de képek? :P

  2. Attila said,

    February 17, 2007 · 20:09

    A fényképező helyett spárgát vittem ;) .

  3. medvegyu said,

    February 17, 2007 · 23:07

    És megettétek :-) ?

  4. krisssz said,

    February 18, 2007 · 13:39

    a fényképezőt?

  5. Attila said,

    February 18, 2007 · 19:23

    Kvázi, fényképezővel kötöttük fel Gergő gatyóját… és a banánt ettük meg, spárgát inkább tavasszal, a frisset jobban szeretjük.

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment