Kerékpárral Moldvában

Kerékpáros expedíció Moldvában

Mi az, hogy Moldva, kik azok a csángók?

Mivel ismerőseim közül már néhányan félreértették: Moldva Románia egy része, és nem szovjet utódállam, utóbbit nálunk Moldáviának szokás hívni, a két terület egyébként határos egymással (a Prut-folyó képezi a határt), mindkettőt nagy többségében románok lakják, és a történelem számunkra sem ismeretlen viharai választották ketté országhatárral.

Moldvában kb. 250 ezer római katolikus él, ők feltehetőleg nagyrészt a középkorban és később odakeveredett magyarok és székelyek leszármazottai. Egy részük beszél is egy archaikus, jóval nyelvújítás előtti magyar dialektust, ami számunkra alapvetően érthető, ők azonban bennünket sokkal kevésbé értenek, legjobb igyekezetünk ellenére is. Őket szokás ma moldvai-csángóknak nevezni, manapság már magukat is csángónak nevezik (régebben ez derogáló megjelölés volt), a gyimesi-csángók pedig tyér-magyaroknak hívják őket (ennek az elnevezésnek szintén lehet, hogy van negatív jelentéstartalma). Tánczos Vilmos kolozsvári kutató 60 ezerre becsüli a magyarul valamilyen mértékben még beszélő csángók számát. Mivel néhány falut volt alkalmam összevetni az általa közölt adatokkal, azt kell mondjam, ez egy elég bő felső becslés.

Mi – sok egyéb mellett – azzal a vággyal indultunk Moldvába, hogy felkeressük az ott élő csángókat, ismerkedjünk életükkel, nyelvükkel. A néhány ott töltött nap alatt viszonylag kevés helyre jutottunk el, de feldolgozandó élményből így is éppen elég kijutott.

Akit behatóbban érdekel a csángók eredete, nyelve, kultúrája, annak Lükő Gábor könyvét tudom ajánlani, jómagam legalábbis ezt a könyvet forgattam legszívesebben ebben a témakörben.

A kiutazás gyötrelmeiről

Kedves, mélyen tisztelt Olvasó! Te tudod-e, hogyan lehet vonattal kerékpárt szállítani Romániába? Nos sokáig mi sem tudtuk, és még most is vannak apró kétségeink, de amit megtudtunk, igyekszem megosztani veled. A nagybetűs MÁV-tól többszörösen lekérdezett információ szerint (az eddigi tapasztalatok alapján három különböző forrásból eredő egyező információ számít aránylag megbízhatónak ezen a tájékon) nem lehet Romániába szóló nemzetközi kerékpárjegyet vásárolni. Az Elvira elnevezésű világszínvonalú szoftvertermék (aminek nevéről kinek ne jutna eszébe a hasonló nevű első primitív semmire sem használható elméleti MI eredmény, az Eliza) ezúttal remekelt, szerinte pl. a Pannónián lehet, van is rajta kerékpárszállító kocsi. Konkrét rákérdezésünkre ezt már elismerték a MÁV szakemberei (így a három különböző helyről származó MÁV infóban sem bízhatunk ezután…). Tehát, ha valaki kedveli a legális megoldásokat, kevésbé a leszállítással, több millió leies büntetéssel fenyegető kalauzok megvesztegetését, annak csak a Pannóniát tudom ajánlani, igaz a Pannóniával egy teljes nap rámegy az utazásra odafelé is, visszafelé is.

Éppen ezért mi a Magyarhonban nagyjából személyvonatként közlekedtetett Korona Expresszel vágtunk neki a tájnak, mert igen-igen sajnáltuk a drága nappalt – a szabadságot – utazással tölteni. Viszont a MÁV szakemberei a Korona esetén is tudják a kényelmes megoldást: belföldi jegyeket lehet venni (ami magyar viszonylatban igaz is), így a határig elmegyünk a vonattal, áttekerünk a határon, a túloldalt (kb. 20 km) újabb jegyvásárlás és visszaszállhatunk. Ez egy hivatalos javaslat volt a MÁV részéről, napjainkban. Lehet, sokaknak kicsit nehézkesnek tűnik, de legszebb eleme a meglepetés, amikor román oldalon közlik a jegypénztárban, hogy ,,biciklijegyet” a kalauztól kell ,,venni” a vonaton, a hazaút miatti érdeklődésünkre Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön is pontosan ezt mondták. Épp úgy mint annak a három német biciklis testvérünknek a nemrégiben ,,felszabadult” kolozsvári pályaudvaron, akikkel hazafelé találkoztunk. A vonaton a kalauz jól le is gombolt tőlük biciklinként másfél millió leit (három bicikliért kifizettek a kalauznak zsebbe egy jobbféle romániai havi fizetést)! Ok, gondolták, kicsit drága volt, de legalább most már Budapestig nyugi lesz. Tévedtek, 150 km múlva jött a magyar kalauz, aki biciklinként 45 eurót kért tőlük (holott a biciklijegy 500 Ft erre a szakaszra, a pótjegy meg rendes jegy esetén is csak + 2000 Ft). Szegény németek ezt már nem akarták kifizetni a magyar máv-gengszternek, és hozzánk fordultak segítségért, látva, hogy mi is biciklit szállítunk. Szerény félórás vita bontakozott ki köztem, s a mávkalóz között. Kezdeti érveim harmatgyengék voltak: pl.: Mutasd már meg, hogy Európában vagy, nem a Balkán picsájába! – mondtam gyengén átélt indulattal, természetesen hatástalanul (az obszcén hangnemet nem én ütöttem meg először, hanem kalauzunk). Aztán még sok érv sorrakerült, mígnem elkértem a díjakat tartalmazó könyvecskét – amivel addig fenyegetőzött és hadonászott -, kiszámoltuk a díjat pótjeggyel, és végül meginvitáltam a végállomásra a MÁV központba, hogy beszéljük meg ott a 45 eurót biciklinként. Hahaha! Félig tudatosan sikerült úgy megfenyegetnem mávos rablónkat, hogy pénz nélkül távozott! A németek hitetlenül néztek rám, én meg csak nyökögöm, hogy “you don’t have to pay”, ők meg már végképp nem értettek semmit, az elképedt ábrázatukból kis idővel egy kicsit mosolyba váltottak, megköszönték és elmentek. Hős vagyok, ugye?

Visszatérve a kiutazás előttre: próbáltuk megtudni a CFR-től (a román vasúti társaság) is, hogy vajon lehet-e és hogyan lehet Romániában kerékpárt szállítani vonaton. Természetesen azóta sem válaszolnak leveleinkre. Viszont egyéb csatornákon sikerült megtudnunk azt a CFR-től származó szívderítő információt, hogy poggyászként lehet szállítani kerékpárt, lemérik mérleggel, a súly alapján fizetni kell egy jó kis összeget, majd – nem tudni pontosan – de talán pár nap múlva megérkezik csomagként a helyszínre (már ha megérkezik), ami marad belőle. Megint más CFR információk szerint a kalauztól lehet jegyet venni…

Mindezen információk birtokában július 22-én felszálltunk a már induláskor végtelenül mocskos Koronára kerékpárjainkkal, belföldi kerékpárjegyekkel és párszázezer lei-jel biztosítva magunkat. A román kalauz természetesen le akart szállítani Kolozsváron, illetve kiszámította, hogy ha jóindulatú, akkor ,,bicsiklétánként” csak 1,4 millió lei büntetést kell fizetnünk. Mi persze nem szálltunk le, és végül, talán a ,,supracontrol” (főellenőr) elmaradtának köszönhetően összesen 100 ezer leiből, és némi kalauzi szivatgatásból megúsztuk a román oldali kerékpárszállítást.

Hajnalban boldogan szálltunk le Csíkszeredán, és ekkor derült ki, hogy az egyik kerékpárunk hátsó váltója a vonaton csontra eltörött. Mi azonban nem adtuk fel, hiszen telítve voltunk az ismeretlen Moldva kerékpáros felfedezésének lelohaszthatatlan vágyával.

Egy másik javaslat a kerékpárszállításra, hogy szét kell szedni, és nagy táskába, zsákba kell pakolni, a szabályok és a gyakorlat szerint ekkora csomagot nyugodtan lehet szállítani, csak kerékpárt nem. Egy hegyikerékpárváz még a utastérben is elfér a poggyásztartón, ha a kerekek, az ülés, és a kormány le van szedve. A becsomagolás nem árt, nehogy a pénzéhes kalóz felismerje, hogy mivel gyűjthetné be a busás fizetéskiegészítést. Következő alkalommal kipróbáljuk, és talán ráadásnak váltótörés és egyéb sérülések nélkül megússzuk a szállítást.

Az első túranap

Megérkeztünkkor Csíkszeredán a szokásos kellemes 1500 forintos tranzakciós díjért hozzájutottunk a bankautomatából maximálisan felvehető 4 millió leiünkhöz.
Reggelire jobb híján egy jó kis hamburgert
ettünk az Antal-büfében az állomásnál.
A széttört váltót a helyére illesztettem, és egy hátizsákoknál használatos
hevederrel sikerült meglepően jól egymáshoz rögzítenem a széttört felületeket.
Kis túlzással minden oké az úthoz, gondoltam és makacsul nekivágtunk az erős korareggeli ködben.

Szerencsére élve eljutottunk Csíkszentmártonig, egyetlen kamion sem gázolt halálra, igaz nem rajtuk múlott, hanem inkább azon, hogy minden egyes alkalommal lementünk a műútról, ha egy nagyobb gépjármű közeledett, a kerékpárost kikerülni nem szokás a főutakon, hiszen ahhoz sávot kéne váltani a keskeny utak miatt, jó esetben dudálnak, hogy takarodj az útról
lefelé, nyomorult. Csíkszentmártonban bepillantottunk a falu csinos templomába, majd nekivágtunk az
1100m körüli Rugát-nyeregnek, hogy átkeljünk a Csíki-havasokon, tágabb értelemben a Kárpátok főgerincén. Az út természetesen egy rosszabb földút, és táblákra sem kell számítani
(az utolsó táblát a csíki főúton láttuk), ennek ellenére felfelé egész jól haladtunk, a megfelelő utakat is sikerült megtalálni az elágazókban (hála a Csíki-havasok térképnek). Időközben kiemelkedtünk a ködből, és gyönyörködtünk a zöld párás legelőkben, tehenekkel tarkított hegyoldalakban.

A magasabb területeken mindenfelé szénacsináló emberek forgattak, kaszáltak, hordták a kész szénát.
A nyereg után egyre rosszabb és sarasabb lett az út. Csinódnál pedig már alig volt járható, néhol szinte tengelyig ért a sár a
temérdek faszállító teherautó szétvágta földúton. És ekkor kezdődött a felhőszakadás, ami órákon keresztül úgy zúdította ránk a vizet az Úz-völgyében, mintha egy kisebb vízesés alá álltunk volna be (később tudtuk meg, hogy a közeli párhuzamos völgyben a máskor picinyke Csügés-patak
rengeteg – hallomásunk szerint 150 – épületet elsodort). A völgybeli
tetemes ereszkedés ellenére sem tudtunk gyalogos tempónál lényegesen jobban haladni, a rossz út és a néhol tengelyig érő lezúduló esővíz miatt.
Aztán egy rövid tisztulás következett, hogy utána egy végső csapást mérhessen
ránk a felhőszakadás. Elérve az Úz-völgyének alsó, falvakkal övezett szakaszát, végleg tisztulni kezdett az idő. Igaz, ekkorra már mindenünk teljesen elázott a Treksport kerékpárostáskákról pedig bebizonyosodott, hogy befelé remekül áteresztik a vizet, viszont kifelé csak kiönteni lehet belőlük, mert azok ki nem engedik folyni, remekül lehetne bennük vizet szállítani,
mondjuk egy sivatagi kerékpártúrán. Ilyen módon elázott az alsónadrágtól
és bugyitól a térképekig minden, hiába volt a legtöbb felszerelés
többé-kevésbé zacskóban. Soha nem áztunk még el ennyire, talán magashegyi gyalogtúrákon sem.
Az Úz-völgyén fekvő elrománosodott, egykor székely lakosság által épített út menti meglepően díszes székely-kapukról egyetlen kép sem készült, sajnos. Örültünk, hogy túléltük az esőt és dideregve
gurultunk a Tatros felé.
Kisütött a nap és végre elértük a Tatros-völgyét.

Onestitől nekivágtunk az ismeretlen girbe-gurba utakkal összekötött moldvai román falvaknak, hogy késő estére eljussunk Külsőrekecsinbe. Első község Gura Vaii, nem meglepő persze, hogy egyetlen tábla sem segítette az eligazodást a rettenetes gidres-gödrös, de egykor aszfaltozott, köves utakon.
Gura Vaii-ig azért aránylag könnyűszerrel eljutottunk. A következő megcélzott falut,
Temeliát lényegében véletlenül találtuk meg, észre sem vettük az elágazót, ahol el kellett térnünk, mégis egyszerre csak jó helyen voltunk. (Véletlenül bukkantam egy cikkre: László Péter a Yale egyetemen megjelent tanulmányában összehasonlította Balánbányával…)
A fene gondolta volna de nagy és meredek dombok vannak errefelé, nálunk már biztosan hegységnek neveznék az ilyesmit. Az utak pedig katasztrófálisak voltak, kő, tehén- és lószar,
mély gödrök. Aszfaltnak, települést, elágazót jelző, vagy bármilyen közlekedési táblának nyoma sincs az utak mellett. Így jutottunk el Dumbraváig, lényegében tervszerűen. Dumbrava sokáig úgy látszott hegy tetején van, a végén már csak tolni tudtuk a kerékpárt a szarral díszített és mély gödrökkel övezett bő 10%-os emelkedőkön.
Dumbrava után újra meredeken felfelé indultunk Capatara, ahol már katolikusok is laknak, az idősebbek közül térképünk szerint néhányan beszélnek is magyarul.
Itt a katolikus templom körül érdeklődtünk, hogy merre tovább, de úgy látszik nem elég alaposan, mert valószínűleg Alsó-Rekecsinbe akartak elirányítani Külső (Fundu) helyett. Egy egyre gyengébb sáros úton mentünk tovább, még mindig felfelé. Gyönyőrű
erdőségek vannak erre, az út viszont minden elágazó alatt fogyott alattunk.
Végül egy hatalmas bükkös közepén bicikliztünk gyalogos, vagy állatok járta ösvényeken és egyre csak sötétedett. Elkeseredetten tekerünk felfelé
és gurultunk a lejtőkön, aztán egyre nagyobb lejtők következtek, gurultunk, gurultunk, és már fogalmunk se volt, hogy hova mehetünk ennyi ideje,
úgy éreztük a megtett távolság szerint már réges-rég Külső-Rekecsinben,
vagy bárhol máshol egy faluban kellett volna
lennünk, igaz a kilométerórát nem figyeltem.
Végre kiértünk egy irtásra és a szürkületben megláttunk egy juhnyájat. Csakhamar a pásztort is megtaláltuk. Aki elirányított a közeli
Paravába, ahova eredetileg eszünkbe sem volt eltekerni. Parava helyi szinten
tekintélyes község, nevét pedig a magyar drogos szlengből
nyerte, mi legalábbis erősen parázva közelítettünk errefelé (vö.: a para nem félelmet, hanem pénzt,
fizetséget jelent a románban). Mire odaértünk teljesen besötétetedett,
a jól kivilágított bolt előtt térképnézőbe fogtunk. Ez
alapján alig lehetett elképzelni hogy jutottunk ide utak, patakok
és falvak korábbi metszése nélkül.

Mögöttünk bő 100 km tekerés lényegében terepen, hegyek között,
felhőszakadásokkal. Még mindig elég vizesek voltunk és már kezdett hűlni is az
idő. Előttünk újabb három falu, elágazásokkal, csupa sötétben, ki tudja milyen rossz kanyargós utakon. Reménytelen volt a helyzetünk. Elkeseredetten próbáltunk telefonálni Külsőrekecsinbe, hogy vigyenek oda bennünket valahogy. Térerő szinte semmi, és mondanom sem kell, hogy a csángó vendéglátónk feltehetőleg igen keveset értett a nyelvújítás utáni kétségbeesett magyar mondatainkból, ráadásul telefonon keresztül. A vonal kb. 20 másodpercenként megszakadt, újabb és újabb hívásokkal próbáltuk meg megértetni, hogy mit szeretnénk és miért. Végre sikerült. És akkor jött a nemleges válasz, hogy Paravába nem jönnek értünk kocsival, mert az veszélyes falu, cigányok lakják (akik egyébiránt velünk nagyon kedvesek és segítőkészek voltak) és biztosan kirabolnák őket a sötétben. Még pár telefon és megértettük, hogy a faluban már mindenki ivott, ezért nem akarják a bákói főutat érinteni, de mellette majd megbújnak a sötétben, csak Alsó-Rekecsinig kell eljutnunk, hála istennek.
Miközben a kicsike térerővel és nehézkes
kommunikációval küszködtünk, aránylag szárazabb ruhákba öltöztünk, és hogy megnyugodjunk, megittunk egy Temesvár márkájú kolozsvári sört, és felbátorodva vágtunk neki az újabb szakasznak Alsó-Rekecsinig. Ez az út szerencsére már egyértelműen követhető volt, némi kérdezősködéssel (még milyen jó, hogy a lovaskocsikról jártában is lehet eligazítást kérni).
Alsó-Rekecsinből egy ARO-val felvittek minket biciklistűl, csomagostúl, bizony még autóval is hosszúnak, kacskaringósnak tűnt az út, nem tudom, hogy kerékpárral egyáltalán odataláltunk volna-e az éjjel.
Végre megérkeztünk. A szálláshelyünkön kaptunk lavórt, kis vízzel, az udvaron végre kezet és lábat moshattunk. Vacsorára kaptunk egy finom krumplisalátát, és utolsó erőnkből (itt
jegyzem meg, a vonaton a kalauz mesterkedésének köszönhetően egy óránál is kevesebbet aludtunk) felmentünk a kultúrházba, ahol már épp vége volt az aznapesti programnak.
Aztán olyan mélyen elaludtunk, hogy az éjszakai mennydörgéses viharra sem ébredtünk fel.

2. nap

A kontinentális reggeli után szaladtunk a kultúrházba, hogy odaérjünk tánc és énektanításra. A falu nagy hagyományőrzője, Rózsa-néni tanított bennünket: környékbeli csángó gyerekeket, Markust Németországból, s kettőnket a bicsiklétásokat (mi hárman voltunk a rekecsini napok nem csángó vendégei…).
A tánc után az egyik vegyes bolt előtti diófa alatt söröztünk Markusszal, és a frumószai ,,tanyítónyével” (Ibolyával, aki a Szilágyságból jött Frumószára tanítani, és tanítványait hozta táncot és éneket tanulni). Helybéliekkel is beszéltünk, már amennyire sikeresnek nevezhető volt ez a kommunikáció, egyikőjük forintot is akart tőlünk vásárolni. Az árfolyam megállapításánál némi viták voltak, mire mondta, hogy hazamegy és megnézi Interneten a pontos váltási arányt (ez utóbbi igen-igen hihetetlennek tűnt ehelyütt).
Aztán Kati-nénihez mentünk, aki erősen ragaszkodott volna, hogy kazettára rögzítsük énekeit, balladáit (pl. Szép fehér pekurár a kézben sültüvel
(furulya = süvöltő – sültü) illusztrálva, Bíró Anna), anélkül minek énekeljen, Nyisztor Ilona is úgy másolta le a dalait, hogy előbb kazettára vette (legalábbis Kati-néni elmondása szerint ő az egyetlen eredeti adatközlő, s mindenki tőle tanult mindent :-) ). Úgy látszik kell venni valami minidiszket,
vagy hogy hívják, a legközelebbi út előtt, mert csodákat éltünk át, de a fénykép a hangélményekből semmit sem rögzíthet. Kati-néni mesét is mondott, de azt már olyan ,,csángósan”, hogy nem sikerült követni, megérteni.
(Itt jegyzem meg, természetesen nem célunk a dilettáns álnéprajzkutatói magatartás, az ilyen élményeket kihagyni viszont tilos lenne, főképp hogy Kati-néni kimondottan mesélni és énekelni akart nekünk.) A legmaradandóbb élmény talán a hagymaszárat lenyelt leány ,,valós” története (egy ,,kélgyó” volt a hagymaszárban, s az megnőtt a hasába, miután mindenki azt hitte, hogy terhes, egy eperrel sikerült kicsalni a kélgyót a száján keresztül, s így megmenekült a megesettségtől), amit Kati-néni bizonyosan igaz történésként mesélt el,
és amit az édesanyja – Klézsén – látott, saját szemével.
Vacsorára ,,töltött káposztát” ettünk, ami valójában töltött szőlőlevél, és a törökországi töltött szőlőlevéltől mindössze annyiban különbözött, hogy picivel több hús volt benne, ízre szinte teljesen azonos volt.
A vacsorát a helyi hagyományőrző nénikkel töltöttük, majd az evés igen erős mulatásba váltott.

Érdekes, hogy a Rekecsinben töltött napokban férfiakkal szinte
egyáltalán nem, nőkkel viszont annál többet mulattunk, pont úgy, ahogy férfiakkal a Kárpátok innenső oldalán szoktunk. Korábban csíki asszonyoktól hallottam irigykedve, hogy bezzeg a gyimesi
csángó nők mulathatnak, s mennyivel szabadabbak. Nos ez úgy látszik Moldvában
még inkább elmondható (,,Rengesd uram a gyermeket, hadd menjek a bálba, mert ott vannak az asszonyok holtig mulatságba…”). Úgy tűnt a nők külön mulatnak, a férfiak talán másik kocsmába is járnak.
A nők szerepe abban is feltűnően más, hogy igen harciasak tudnak lenni, helyi elmondás szerint a múlt évben a katolikus pap feltüzelte rekecsini nők meg akarták verni a rekecsini napok magyarországi rendezőjét, akit állítólag a rendőrség védett meg. Olyan helybéli nővel (fehérnéppel) pedig nem
találkoztam, aki ne húzna le egyben egy, vagy több jó pohár rekecsini nova, vagy otelló bort
megfelelő alkalomkor (mondjuk bálban) első kínálásra. Úgy látszik nem övezi a nálunk kötelező szemérem az alkoholfogyasztást errefelé.
A rekecsini borok rendkívül finomak, homokkőbe vájt, hideg pincékben tárolják, kár hogy a direkttermő szőlőfajták miatt kellemetlen az utóhatásuk.
Meghökkentő asszonyi kicsapongások mellett még több feleségével kegyetlenkedő férfiről hallottunk, végtelenül megrázó történeteket (de hallottunk urukat verő fehérnépekről is). ,,Fetekére” vert női testek, halálra ütött asszonyok falubeli történeteit hallgattuk, konkrét nevesített szereplőkkel az elmúlt néhány évből,
a picinyke faluból. Egy idő után már feldolgozhatatlannak tűnt minden, nehéz volt érteni, követni a körülöttünk hömpölygő világot, eltérő nyelvhasználatával, kulturális másságával, már egy nap elteltével időről időre szürreálissá vált minden.
Visszatérve a nők szerepére, általában rengeteg nehéz fizikai munkát végeznek, teljesen természetes, hogy szénáért járnak szekérrel (férfiak nélkül), és sok egyéb munkát végeznek, ami a Kárpátokon innen
alapvetően férfi munka. Nagyon nagy többségükben elzárkóznak a fényképezés elől (épp úgy, mint mondjuk Törökországban), igen erélyesen reagálnak a kérdésre is, hogy szabad-e fényképezni (azért így is született pár fénykép).

A Külső-Rekecsin környéki táj, talán az egyik legszebb, amit valaha is láttam. A falu egy völgyoldalban van (az alsó házak
egy részét nemrég vitte el a víz, ők felköltöztek a szemben lévő dombra), mindenfelől erdők veszik körül. Az irtásokban gyönyörű, egészséges szőlők nőnek (csupa direkttermő fajok), karó
helyett hosszú és vékony botok tartják a tőkéket (egy tőkét sok bot tart meg). Szőlőkön kívül rengeteg gyümölcsfa, kukorica (terebúza), valamint bab van (erre a bab szót használják a nyugatibb faszulyka helyett). A szőlők közötti öreg bükkösökben, gyertyánosokban sok vargánya terem (mi is szedtünk), amit itt is hiribnek hívnak. Ha dombtetőről körbenéz az ember, semmi más nem látszik, mint a falu kicsi házai, a katolikus templom, zöld erdők és kertek, a táj teljesen érintetlen. A falu feletti magasulat másik érdekessége, hogy az emberek ide járnak telefonálni (csak itt van térerő), családostól felmennek a dombra, és együtt beszélgetnek pl. a Budapesten dolgozó családtaggal.

Az esti bálban sokan összegyűltek, jó volt látni, hogy mennyien táncolnak a helybéli gyerekek, és felnőttek közül, igaz a fiatalok nagy része közben diszkóban volt, hiszen a párválasztsá színhelye ma itt is ez lehet. A diszkó zenei kínálata
kívülről megfigyelve hasonló volt, mint egy budapesti diszkóé.

3. nap

Ez a nap kicsit elvesztegetett időnek tekinthető. Csík faluba mentünk búcsúba.
Készülődéskor a rekecsini asszonyok figyelmeztetnek: fényképezőgépet ne vigyünk,
mert a csíki pap nagyon magyarellenes, nehogy megverjenek minket, legyünk
mindenben óvatosak. Azért vittünk gépet, képek is készültek és szerencsére semmi
gond nem volt, sőt veszélyben sem éreztük magunkat. Mivel nem voltunk hivatalosak sehová, így nem sok mindent tudtunk kezdeni magunkkal, azon kívül, hogy a kocsmában elbeszélgettünk helybeliekkel, és a búcsúba érkezett klézseiekkel, somoskaikkal. A kocsmában
megittasodva néhányan -
a katolikus egyház által tiltott – magyar nyelvű templomi énekeket énekeltek.
Délután Rekecsinbe visszatérve gombát szedtünk, vendéglátónk, Kati pörköltet készített belőle vacsorára, ezt ettük és helyi vörösbort ittunk hozzá.

4. nap

Pusztinába indultunk kerékpárral. Már az első falu, Csík után kétszer eltévedtünk.
Dózsafaluban kötöttünk ki, majd főúton
tovább Pokolpatakra, itt igazítottak útba bennünket Somoskára. Somoska után Klézsére
ereszkedtünk le, aztán át a hegyen Forrófalvára,
aminek elképesztő nagyságú temploma van. Sajnos nem nagyon tudtunk beszélgetni az emberekkel, de időnk se nagyon engedte, általában csak az eligazodáshoz váltottunk pár magyar szót a helybéliekkel.
Tapasztalatunk szerint az idősebbek jól beszélnek magyarul, a fiatalok már jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem.

Forrófalván olivabogyó, tejföl és sör fogyott uzsonnára, a
bolt-kocsma teraszán egy fiatalember próbálta elbeszélni panaszát az őket
Budapesten folyton zaklató magyar rendőrökről, de elég nehezen értettük egymást.
A falu szélén (ami talán Nagypatakkal volt azonos) viszont már könnyen kaptunk
útbaigazítást, az idősebbeket jól értettük. A térképünk szerint még Bukila is
útbaesik, de a valóságban ez nem így van.

Következő falu Bogdánfalva volt, gyönyörű szőlőlugassal borított udvaraival.
A falu széli kocsmában egy korsó házisört ittam kb. 8000 leiért, kicsit édes
volt és kellemetlen ízű, de a percekkel későbbi utóíze az igazán jó sörökére
emlékeztetett. A kocsma előtt érdeklődtünk egy szekér körül magyarul
beszélgetőktől, hogy merre visz az út Lujzikalagorra. Magyarul feltett
kérdésünkre nagyon kedvesen magyarul elmondták, hogy ők nem tudnak magyarul,
majd egymással magyarul megbeszélték, hogy merre lenne jó mennünk és nekünk
pedig mindent lefordítottak románra, hogy értsük…

Sóspatak körül újra elbizonytalanodtunk, és kanyarogtunk
összevissza. Innen következett az a rész, ahol gyakran összevissza
küldözgettek, mikor eligazítást kértünk – igaz a nyelvet se értettük, erre már csak román volt használható. Az egyik részük folyamatosan a főbb
utakra akart leküldeni, hogy onnan bekötőúton közelítsük meg a keresett falut, a másik részük pedig az általa rendszerint járt szekérutat ajánlotta.
Végül Sóspatakon meggyőztek, hogy Talpára nem lehet arrafelé menni, amit a térkép útként
mutat (hogy így volt, vagy sem nem tudjuk). Így betekertünk Bákó széléig,
ahol fiatal kurvák álltak az útszélen sorban. Innen elég volt Küsbikkig eltekerni a dögforró főúton, hogy ott már rosszul legyünk
a naptól és a szurkot gőzölgő 60 fokos aszfalttól. Lujzikalagort így
kihagytuk, mert már eddig is sok időt vesztettünk a kavargásokkal. Küsbikken végre
elhagytuk a főutat és átvágtunk Crihanra (Krihán), ahonnan Rekettyés (Rachitisu)
felé vettük az irányt, némi szerencsével eltévedés nélkül megtaláltuk. Egy hosszú erdővel borított völgyön emelkedtünk süppedős, sáros
úton fullasztóan párás levegőben, majd kiérve a tikkasztó napra inkább csak tolni mertük a bicikliket a meredek szétjárt köves úton, hogy takarékoskodjunk a fogytán lévő erőnkkel. Egy fiatal pásztor -
fülhallgatóval a fülén – igazított el Rekettyés előtt, a hip-hop zene olyan hangosan kihallatszott, hogy csak remélhettük, hogy kitalálta, mit kérdezünk, és annak megfelelően válaszolt (ezen a napon már igazított el bennünket egy Eminem pólós csobán is
Csík mellett, most már biztos, a moldvai csobánok mind hip-hop rajongók).
Rekettyés álomszép falu, többnyire kopár hegyoldalban fekszenek
elszórt házai, de erdőszél is van, a legfelső házak a nyeregig elérnek, díszes házak, kapuk, szép rendezett porták, kaszálók jellemzik. Újabb durva meredek emelkedő után értük el a következő falut,
Nasuiestit (ha minden igaz valóban ez volt a következő falu). A környéken nagy arányú katolikus lakosság él, és állítólag
Neszujesten magyarul is beszélnek, de nem sikerült magyarul értő, beszélő emberrel összefutnunk,
igaz egyik útbaigazítónk beszélt róla, hogy katolikus templom van itt (amit mi is láttunk) és
Budapesttel kapcsolatban is említett valamit.
Az elkövetkező néhány óra azzal telt, hogy valahogyan elkeverdjünk a kb. 5 km-re lévő Florestibe
(Szerbek). Oda-vissza küldözgettek bennünket, volt aki a főbb utak javára, volt aki a szerinte legrövidebb út javára irányított
egyik dombtetőről a másikra, aztán vissza. Elég fáradtak voltunk és
már nehezen viseltük a lábszárközépig érő tehénszargázlókat, és egyéb akadályokat.
Ekkor találkoztunk egy boszorkánnyal, aki alighanem feloldott a varázs alól. A találkozás körülményei is figyelemreméltóak voltak: az előbb már említett mély tehénszargázlón nagy nehezen átvonszoltuk a bicikliket, ekkor egyenesen továbbirányított minket egy gyanúsan éppen arra kapáló néni, mi meg feltekertünk a szembelévő dombra, ahol egy öregember és egy öregasszony juhokat legeltetett. Megkérdezem: Ez-e az út Floresti-be? Az öregember csak mozdulatlan állt tovább, nem reagált kérdésemre, ám a sárgafogú öregasszony megindult felém és irtózatosan kacagott (Gyimesben különben cáfolták, hogy boszorkányról lett volna szó, hanem sokkal inkább ,,handikappa” lehetett az, mondták). A boszorkány először rámhagyta, hogy arra van Floresti, amerre tartunk. De aztán odajött, hozzám ért hatalmas sárga ráncos tenyereivel és lefelé mutatott a hegyoldalban. Vasorra különben nem volt.
Úgyhogy legurultunk a hegyoldalba a réten keresztül, és elértünk valami utat.
Innen már kis kérdezősködéssel könnyen leértünk az olajkutak övezte Szerbekre, aminek az előző falu viszonylag kis templomával szemben megint hatalmas katolikus erődítménye van.

Itt – bár térképünk szerint szintén bírják a
katolikusok a magyar nyelvet – szintén csak románul tudtunk érdeklődni. Szerbektől
főúton mentünk Scorteni felé. Scorteni
után könnyen felismertük a kitáblázatlan pusztinai bekötőutat. A falu előtt nagy
örömünkre egy picinyke férges almákkal teli fára akadtunk, de ebből is jót falatoztunk.

Pusztina előtt közvetlenül találkoztunk egy helybélivel,
akivel végre nagyon könnyen szót értettünk, mivel sokat dolgozott Magyarországon.
Meséltük, hogy merről jövünk, mire ő is említette, hogy Neszujest és Szerbek
körül csángók élnek, igaz megjegyezte, hogy nem igen értenénk szót velük.

Pusztina szintén hihetetlen szép fekvésű falu,
tekintélyparancsolóan hatalmas templommal. Leginkább egy rendezett, széles
utcákkal
szabdalt Székelyföldi falu benyomását kelti, csak sokkal több a
fazsindelyes tető, meg általában a fa, mint építőelem. A falu széli olajkutaknak
lehet köszönhető, hogy a fakerítések, fészerek, istállók, zsindelytetők gondosan
mélyfeketére vannak olajozva, így jó állapotúak és elég rendezettek. A falu
nyelve elég jól érthető és – legalábbis laikus füllel – a gyimesi csángókéhoz
áll közel, persze sokkal több román hatás van, mint a gyimesiben.

Szállásunk a pusztinai magyar tanítónál, Annánál volt, aki életem
egyik legfinomabb, de mindenképpen legéletmentőbb csorbáját tálalta vacsorára. A
csorba (leves) borccsal volt savanyítva. A borcs receptje emlékezetből (bár Anna
nem így csinálta, hanem a piacon vette): kukoricadarát forrázunk kevés vízzel,
majd a kihűlt anyaghoz megmosott meggyágat, meggylapit (levelet) és korpát kell
adni. Ezt felengedjük vízzel. Az erjedéshez oltónak régi borcs használatos, de
állítólag a kenyér is jó. Le kell fedni és meleg helyen kell tartani, és pár nap
múlva, ha megerjedt időben le kell szűrni, figyelve, hogy nehogy megromoljon. Leszűrés után sokáig
eláll.

A pusztinai papról is sok rosszat tudtunk meg. Bákó megye egyik
leggazdagabb embere. Aki nem fizeti ki az egyházi adót (ez a jövedelem adott
százaléka, az egyház pedig ismeri az emberek jövedelmét!), azt nem temetik, nem
esketik, nem gyóntatják, stb. Egy szegény néni január 2-án halt meg, a pap addig
nem volt hajlandó eltemetni, amíg a család ki nem fizette a rá vonatkozó egész
éves egyházi adót! Hallgatjuk még a sok gonosz történetet, és hogy nem pap ez,
hanem maga az ördög, de nincs mit tenni. Most értem csak meg: itt az egyház, mint
önkényeskedő hatalom éppúgy megkerülhetetlen, mint nálunk mondjuk az APEH.
Ki tehetné meg, hogy újat húz az APEH-hel, és hogy nyíltan nem fizet adót, mert
nem ért azzal egyet? És most értem meg, hogy mi történik a csángó falvakban. Mi
történik, mikor nem mernek saját anyanyelvükön megszólalni az emberek a
katolikus Szabófalván, vagy mikor megfenyegetik, megtámadják a magyar oktatást
szervezőket csángó falubéliek. Időközben a sörök miatt kimegyek az udvarra, a
szomszédban épp papok mulatnak, tudom meg később Annától, sörösüvegcsörgés,
tánclépések hangja és megmámorosodva, templomizált hanghordozásban
éneklik a román könnyű nótákat. Van mit ünnepelniük.

5. nap

Délelőtt a lányok faszujkát és almát szedtek, addig én a
Külső-Rekecsinben már javíttatott kerékpárokat próbáltam újra jobb állapotba
hozni (nem sok sikerrel), hogy délután továbbindulhassunk Frumószára.

Délután két pusztinai kísérőnkkel, Anna húgával, Magdival, és a
szép hangú kis Krisztiánnal (vagy ahogy ők mondják Krisztivel) – aki Rekecsinben
és Felsőlokon is fellépett énekesként – ültünk biciklire. Ludason egy szép régi
házból átalakított boltnál álltunk meg egy üdítőre. A kocsmában ülő egyik vendég
elmondta, hogy Ludus (Marosludas) környéki svábok (szerintem inkább szászok) népesítették
be ezt a falut valamikor, bizonyítékként a németes domináns családneveket is
említette (mindezt a kísérőink fordították). A falu ennek ellenére teljesen
ortodox. Hatalmas dombteteji ortodox templom-erődítménye pár éve épült. A
következő falu Balcani (Balkán) volt, teli díszesen kifaragott fakerítésekkel,
teraszokkal.

Frumószán némi szerencsével nyársalható
szalonnát kaptunk a boltban, sőt zöldségek is voltak. Este lakomát csaptunk, a
,,magyariskola” udvarán szilvavesszőből faragott nyársainkkal csurdítottunk.
Tulajdonképpen a Karácsonykőre (Piatra Neamt) vezető főút mellett ültünk, de
mire az úton elment egy autó, bőven megsült egy nyársnyi szalonna.

Nyársalás után Ibolya vendégségbe vitt minket, egy 21 éves
háromgyerekes csángó asszonyhoz, akit épp most hagyott el sokat sanyargató
második férje. Esküvői képek kerültek elő. Az első házasság 15 évesen egy
ortodox férfival, a fénykép is mutatja: egy gyerek és egy férfi, rossz ruhák,
lepukkant, rideg környezet, rossz fényképek. Az első házasságban boldog volt, de
az ortodox család kikezdte a katolikus felességgel való kapcsolatot (ezt nem
értettük pontosan hogyan), végül elváltak. A válás után már katolikus férjet
talált, de mivel elvált, templomban már nem is adták őket össze. Ez a kapcsolat
viszont pokoli volt, a férj verte, pénzt nem adott haza. Hallgatjuk a
történetet, nézzük az illúziók hiányában illúziórombolónak sem nevezhető rossz
esküvői képeket. Szemben ül egy idősebb Olténiából ideköltözött román asszony,
átjött vigyázzon a fiatalra, aki most nagyon fél a férjétől. A lábszárán
hatalmas sebhely, luk (egy hat évvel ezelőtti kezeletlen baltanyom maradványa),
a lukból csíkban ki-be járnak a legyek, a hatalmas sebhely körül több centi
széles sötétbarna tályog. Vittem söröket, sört iszunk, az idős asszony remegő
kezében alig tartja az üveg sört. A fiatal nő csont és bőr a sör mellé mélyeket
szippant tüdőre hangosan Ibolya ajándékozta cigarettájából. A levegő súlyosan
fullasztó, pont úgy, mint egy csirkékkel teli ólban, csak még sűrű cigarettafüst is
van. Az ajtónál egy dróthálóval körbevett ,,járóka”, benne három gyerek fekszik
egymás hegyén-hátán, a két nagyobb szinte ki sem tud már egyenesedni a
drótkosárszerű fekvőhelyen. Alszanak mint a tej, legyek borítják az arcukat.
Pontosan mint a macskakölykök a fészerben, épp úgy alszanak egy drótkosárban.
A levegő egyre forróbb, ahogy ülünk sokan a sötét szűk szobában, és egyre
fogytán, gyorsan lenyeljük a söreinket, mert menni kell, menekülni kell. Nem
segítünk az asszonynak – persze igazán nem is tudnánk, nyugtatom lelkiismeretemet -, csak elmenekülünk, elköszönünk, ő meg kikísér a kapuig,
megyünk aludni. Mit keresek én itt, minek jöttem ide, mit kukkolok én itt, szaladnak a gondolatok, aztán elalszok.

6. nap

Elcsigázottan ébredünk, készülünk Gyimesbe. Zuhog az eső, várjuk, hogy elálljon, mikor elcsendesedik biciklire
ülünk, visszaindulunk Magdival és Krisztivel Perzsojra. Ibolyától elválunk, ő
Csíkba indul, aztán hazafelé Szatmárnémetibe. Útközben megint megállunk a ludasi
kocsmában, a kóla most már elfogyott, csak két pohárral van, sebaj iszunk
mangólevelet. A kedves arcú és csinos kocsmárosnő megkérdezi, hogy hogy éreztük
magunkat Frumószán, idefelé is kedvesen érdeklődött. Aztán elköszönünk, irány Perzsoj. Perzsojon elbúcsúzunk
pusztinai kisérőinktől, megiszok egy egész jó kávét egy csíki sörrel. Sebességet
váltunk és folytatjuk az utat Comanesti felé. Az eső szemerkélni kezd, majd egy
dombon zuhogásra fogja. Még nem sejtjük, hogy mi lesz belőle. Ardeuani
után megint forgalmas főúton próbáljuk túlélni a kamionok és teherautók
támadásait. Az eső meg csak átkozottul áztat mindent, mint egy Nick Cave regényben.
Moinesti szélén azért megállunk a mindenünket szarrááztató esőben és
lefényképezzük a dadaista szobrot, ami körbe van lámpázva, a különben
kivilágítatlan éjszakájú Romániában, hogy éjjel is jól látható legyen a semmi, a
tudatosan vállalt értelmetlenség, a beintés a botránnyal kezelt
társadalomnak. Hihetetlen, hogy hogy kerül az ilyesmi ide (pedig van benne valami ráció, mert a híres dadaisták jó része román emigráns, vagy romániában élő arc volt). Körben rozsdás vastömegek, iszonyúan lerobbant ipari
létesítmények, és a moinestii gyönyörűséges lakótelep, csak egy juhnyáj hiányzik
pásztorral, a tökéletes élményhez. Moinesti főutcájában nagy felújítások
folynak, méteres körbekerítetlen, jelöletlen gödrök között evickélünk, éppúgy
mint az autósok. Végre egy bankautomata, újra maximális 4 millió leit veszek
magamhoz 1500 Ft tranzakciós díjért.

Aztán már közeledik Comanesti, a falusias városelőn székely-kapuk faragott román
feliratokkal, kevésbé díszesek, mint az Úz-völgyében voltak. Az utakon már
összefüggő patakban folyik az esővíz, és továbbra is zuhog. Ahogy az autók
előznek, alig lehet tartani a bicajkormányt a felcsapódó hektonyi víztől. Látni se
látunk már. De menni kell tovább itt nem maradhatunk. Comanesti külvárosa
borzasztóan lerobbant, még működő ipari roncsokkal övezett. Jaj, már csak két kilométer a gara, az
állomás, tudjuk meg. Végre megérkezünk. Megvesszük a vonatjegyet Gyimesbe. Egy eresz alatt
állunk az állomás mellett, mindenfelé koldusok zaklatnak. Egy közeli fémbódéból sikerül életmentő
hotdogokat vennünk, cabaneasca, vagy valami haszonló nevű virsli-kolbász
féleséggel. A kiszolgálás nagyon kedves, az eladó kérdezősködik, talán arról, hogy hogyan kerültünk mi ide, de sajnos nem értjük egymást. Aztán várunk az állomáson, de hiába, nem jön a délután háromkor
induló vonat, sőt mintha a másik irányba menő is kimaradt volna, mintha arra is
várnának. Gyanút fogunk és épp ekkor halljuk meg, hogy valakik magyarul
beszélnek. Gyimesbükkiek, tőlük tudjuk meg, hogy Adjudnál kiöntött a Tatros,
ezért nem tudnak feljönni a vonatok. Ekkor még csak ennyit tudunk, várunk tovább. Egyebet senki nem tud, talán majd indítanak
közelebbről pótlást, mondják az információnál, de nem tudnak semmi pontosabbat. Azért a
vonatjegyet eladták nekünk a semmire. Aztán jön a hír, hogy autóval sem lehet átmenni
Ágasnál.

Nincs mit tenni nekiindulunk biciklivel, úgyis már nagyon
fázunk, az eső pedig már épp hogy csak szemerkél. Comanesti szélén látjuk meg a
döbbenetesen haragos Tatrost. Fatörzseket, épületdarabokat hord a sötét-zavaros,
barna habzó vad víz. Félelmetes látvány. Az elöntött területen öreg fák roppanak
meg egyszerre, és fekszenek rá belenyugvóan a sáros vízre szemünk láttára, hogy
a lábunk alatt lévő hídhoz már csak apró forgácsokban érjenek. Az emberek csak
tétlenül állnak a folyóparton, és döbbenten nézik a vizet. Sehol senki, aki a
katasztrófát próbálná elhárítani, vagy menekülne, menekítené értékeit. Tíz perc
eltelik és már az egyik utcába be is tört a Tatros.

Gyerünk tovább felfelé, lent ne maradjunk. Felülünk a
biciklikre és tekerünk a gyakran vízzel elöntött, iszapos főúton. Aszónál
megállít egy rendőr, és mondja, hogy nem tudunk továbbmenni, viszont a vonat
megy, menjünk azzal. Aztán mégis továbbenged, hogy a következő megállóban
szállunk fel. Egyre több elöntött udvar, ház, néhányan lapátolják a vizet, vagy
átengedik egyik udvarból a másikba. Pár katona áll a főúton zsebre tett kézzel.
Aszónál az állomással szembeni utcából egy nagy patak vált, az emberek állnak és
nézik ahogy folyik. Valaki három hatalmas kosár rókagombával vár az útszélen,
nem tudni mire. A vasútnál megkérdezzük, hogy csirkulál-e a vonat, a válasz
egyértelmű: nem. A rendőr hülyeséget beszélt, na nem lepődünk meg, ez nálunk sincs máshogyan. Menjünk
tovább, gyerünk följebb. Indulunk, egy következő hídnál – talán Csobányos felé -
látjuk, hogy a vasúti sín alatti töltésen át folyik egy újdonsült patak. A sín tetején úgy
húsz méter hosszan a hegyoldalból lecsuszamlott föld, kövek, kidőlt fák. Hát ez
a vonat tényleg nem csirkulál, és ránézésre nem is fog (még hónapokig
tart a vasúti vonal felújítása a későbbi hírek szerint).

Iszap, sár, víz az úton elöntött kertek, házak mindenfelé. Minden utca egy megduzzadt patak.
Elérjük Ágas községet. Közben reménykedünk, hogy át lehet kelni, hiszen felfelé
és lefelé is megy pár autó, még hargitai rendszámúak is (azt persze nem tudjuk,
hogy ez nem átmenő, hanem inkább visszaforduló forgalom). Egyre többen
integetnek, hogy az úton nem lehet menni. Van aki nevet, hogy mi bicsiklétával
próbálkozunk. Utolérünk egy hosszú kocsisort. Megelőzzük, a sor elején egy
sárlavina által összedöntött ház. Egyenként pakolják át a ház köveit, darabjait:
alighanem embert keresnek. A legnagyobb ár már levonult, igaz ahogy feljebb
érünk a hegyek közelségébe, megint kicsit esni kezd az eső. A kocsisort megelőzve
tengelyig érő vízen hajtunk át, volt már ilyen az Úz-völgyében is első nap, rá se hederítünk, gyerünk tovább.

Föltekintve a völgyből mindenfelé meredek, frissen lekopasztott,
tarvágott hegyoldalak. Sokfelé látszik, hogy lecsúszott a hosszú évezredek alatt összegyűlt,
fenyők tartotta talaj, helyén szürke sziklák, barna foltok a zöld fűvel
borított oldalakban. Jól látszik, hogy mi az oka az egyszerre völgybe érő hatalmas vízmennyiségnek, és a földcsuszamlásoknak.

Na most összeszedtem magam, hogy folytassam. Tehát Ágason vagyunk, iszapos az út nagyon, teli vagyunk kétségekkel, de én kurva makacs vagyok. A világért sem ismerném el, hogy most ezt nem kell, sőt nem szabad, keressünk inkább valami kellemes, olcsó szállodát Comanestiben… De az is lehet, hogy igazam van, tényleg a legjobb döntés felfelé menni, az eső már majdnem elállt, az ár itt már levonulóban van. Megyünk tovább, egy idő után megint integetnek, hogy nem lehet. Elérjük a következő kocsisort ez már az utolsó nagy akadály. Beelőzzük őket – hisz nem Szent Péter elé megyünk -, leugrok a bicajról, szétnézek. Buldózerek próbálnak utat törni. Hát mondom, ez semmi nekünk, kicsit kerülünk felfelé, hogy a gépek ne zavarjanak, és átkelünk a földcsuszamláson. Úgy is tettünk. Nyomunkban más várakozók is felismerték a nagy lehetőséget.

Innen már könnyű volt az út, csak egy milicista próbálkozott valamivel pár kilométerrel később, én csak mondtam, hogy nem értem és mentünk tovább. Brusturoasán már minden jó volt, végre elég magasan voltunk a biztonsághoz. A boltban görögdinnyéket pillantottam meg, kiválasztottam a legjobbnak tűnőt, és már vettem is volna meg, de nincs áram… Mi a gond? Hát nem értem. Végül a fiatal eladólány angolul próbálkozott és elmagyarázta, hogy a dinnye 6 és 7 kg között van, de csak elektromos méleggel tudná megmondani pontosabban. Odaadtam neki 7 kg árát, aztán nagy nehezen ideadta a dinnyét
Innen már közel Gyimesbükk. Még egy kis tekerés a krepegő, nyikorgó, csattogó biciklikkel (amiken már lejtőszögváltáskor gyakran csavarhúzóval állítom a váltót) és végre a templomszerben vagyunk. Megérkezünk Ilikéékhez, Mihály-bácsiékhoz, akikkel még 2001 nyarán ismerkedtünk meg, mikor a gyimesbükki kocsma előtt meghallottuk, hogy énekelnek.

Estére bevásároltam az éjjelnappaliban (a benzinkútnál van) főleg kotnári borokból, itt utdtam meg, hogy az áradás és földcsuszamlások miatt hárman meghaltak, egy embert még keresnek a Tatros-völgyében.
Ilikééknél kicsit elbeszélgettünk, de hamar lefeküdtünk a nehéz nap után.

7. nap

Másnap reggel feltekertünk a felsőloki tánctáborba. De nem sok mindent tudtunk kezdeni magunkkal. Kicsit hallgattuk az énektanítást, de bekapcsolódni nem sikerült semmibe. Aztán mikor ebédeltetni kezdték a tánctáborlakókat, beláttuk, hogy itt este 9-ig nincs semmi. Talán majd estére visszajövünk, gondoltuk, és visszagurultunk Bükkre.

Bükkön megint bevásároltam jó román borokból. Este Mihályékhoz mentünk, és ekkor már igen jó hangulat kerekedett, Mihály-bácsi szokás szerint énekelni tanított, igaz reménytelen eset vagyok. Végül még táncra is perdült, Ilike pedig piszkavasból és tűzifából kialakított hegedűjével kísérte.

8. nap

Másnapra megbetegedtem, valami ételmérgezésféle lehetett, talán a húskonzervből nem lett volna szabad ennem, Niki abból nem evett, és ő megúszta.
Magdi (Mihály-bácsi felesége) megállapította, hogy csömöröm van.Vizet vetett rám: gyújtott három gyufát és három miatyánkkal eloltotta őket keresztet vetve egy bögre vízben. A leégett gyufadarabokkal teli vízből három kortyot kell meginni, majd a szívnél és a homloknál kell keresztet vetni vízbe mártott kézzel. A maradék vizet napnyugta felé kell kiönteni.

Bizony erősen furcsállották, hogy én nem ismerem ezt a gyógymódot, azért nem tették szóvá. A gyógyítás második szakasza inkább fiziológiai természetű volt: fejmaszírozás, váll és tenyérmaszírozás, majd végül az ujjaimat kellett egymáshoz ütögetni. Mondanom sem kell, hogy hamarosan meggyógyultam (pár nap elteltével).

Ezen a napon akartunk Komandóra menni a cigánytánc-táborba, de ezt a tervet a betegségem meghiúsította. Este azért felmentünk Felsőlokra, ahol megint nem volt semmi csak vacsoráztatás, nekünk meg már jönni is kellett az utolsó vonattal, főleg, hogy én be is lázasodtam ekkorra.

9. nap

A következő reggel már nekivágtunk a komandói útnak, igaz félig vonattal. Csíkszeredán micst ettünk, majd a Tilos az Á-ban múlattuk az időt, ittunk egy nagyon finom assam teát, újságokat olvastunk, hogy kivárjuk a Szentgyörgybe induló vonatot. A közlekedés igen nehézkes volt, mert a tatros-völgyi vasútvonal megrongálódása miatt nem járnak a gyorsvonatak. (Ennek az az oka, hogy az erdélyi gyorsvonatok szinte kivétel nélkül Óromániából Erdélybe és vissza közlekednek, szállítva az Erdélybe betelepítt románokat óromániai rokonaikhoz és vissza, így a szeredai gyorsvonatok rendesen mind a gyimesi-hágón kelnek át, most azonban ez pár hónapig nem így van, mert ezeket a vonatokat Ploiesti – Brassó felé küldik kerülőúton, a kimaradt vonatokat pedig nem pótolja se busz, se személyvonat.)

Kovásznáról kellemes erdei szerpentinút visz fel Komandóra, csak az eleje kényelmetlen (kb. a szívszanatóriumig) az aszfaltmaradványok miatt. Bár sokan fenyegettek, hogy rossz út lesz, az egyik legkényelmesebb út volt, amin tekertünk az egész túránkon. A szerpentin is jól elosztotta az emelkedőt, így kényelmesen odaértünk Komandóra, éppen a gálaműsorra. Az őrkői cigányok tényleg hihetetlenül csingerálnak (egy döbbenetesen erotikus és energikus tánc), eddig még nem láttunk ilyet élőben. A zenét a Szászcsávás és az Ökrös szolgáltatta, este a tábortűznél az őrkői cigányok táncán kívül is volt minden, kalotaszegi, mezőségi táncok, profi táncosokkal, mintha előadáson lettünk volna. Ideális levezetés volt ez a 10 napos túránkon. Ja és megfogadtam, hogy jövőre kimegyek micssütővel, sörrel, meg borral és lei-milliárdos leszek, mert Komandón minte este 10-kor bezárt az összes kocsma, bolt, a több száz mulató, táncoló enni és inni vágyó ember ellenére. Úgy látszik a komandói bolttulajdonosok nem szeretik a pénzt…

10. nap

Rövid alvás után ébredtünk utolsó reggel. Megpróbáltunk reggelit venni, ha már az előző napi vacsora kimaradt, de ez Komandón vasárnap nem túl reményteli vállalkozás, már ami a kenyérfélét illeti. Azért egy kürtőskalács után elindultunk a komor felhők között, tartottunk az újabb felhőszakadásoktól, de mire Kovásznára leértünk szépen sütött a Nap. A Románia viszonylatában jónak nevezhető panelházakból összerakott borzalmas belvárosban beültünk a ,,Turist Étterem” teraszára, és egy egész jó tárkonyos leves után száraz ízetlen sülteket ettünk, alig csúsztak a falatok, miközben a Bonchidai menyecskék diszkófeldolgozását és asztal mellett ácsorgó koldusgyerekeket hallgattuk.

Kovászna után apró falvakon át tekertünk a Rétyi-tóig, majd még bő tíz kilométer és megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. Szentgyörgyön már nagy készülődés volt, indultak a különbuszok Budapestre.

Mi meg vettünk két jó kis vonatjegyet Szeredáig, mert csak onnantól volt menettértink, kb. 2000 Ft volt a két 60 km-es jegy… Biciklijegy természetesen a kalauznál kapható – mint a bevezetőben már írtam – mondták az információnál. Szereda előtt aztán megérkezett a halálarcú kalauz. Megmutattuk a jegyeket, majd rákérdezett a bicsiklétákra, hogy ugye a miénk, mi meg elismertük, sőt mikor azt is közöltük vele, hogy Budapestig szállítjuk őket a vonattal (először a kiegészítő jegyből azt hitte csak Szeredáig megyünk), akkor elővette angol nyelvtudását és elegánsan ezt felelte: “Oh no!”. Majd mégegyszer elmondta románul, hogy mi bizony nem fogjuk Budapestig vinni a bicikliket és gonosz mosollyal az arcán távozott. Annyira ellenszenves volt az arc, és annyira meg akart minket szívatni, hogy még a vesztegetésig sem tudtunk nála eljutni.
Hát sokáig nem voltunk nyugodtak. Mikor Gyergyószentmiklós közelébe értünk, barátunk odament a kerékpárokhoz (én meg mögötte osontam és figyeltem mit csinál), és sokáig tanulmányozta őket, különösen a lakatokat, amikkel a vonathoz volt láncolva a két gép, kicsit meg is tapogatta őket. Gondolom fölmérte, hogy az elemlámpa és a jegylyukasztó itt kevés lesz, aztán egy időre megint eltűnt. Gondolom erősítésre várt, akivel majd intézkedhet. Gyergyó után meg is jelentek egyenruhások a vonaton, de akkor sem történt semmi. Én arra tippelek, hogy az erősítés nem akart minket megszivatni. Legalábbis Nagyvárad után még egyszer bejött a fülkénkbe a halálarcú, és nagyon tüzetesen mégegyszer átnézte a jegyeinket, helyjegyeinket – amik szerencsére nagyon érvényesek voltak – majd dühösen távozott. Mi meg nem fizettünk neki egy vasat se, hahaha! Pedig ha nem ilyen gonosz kap 100 ezer leit tőlem, simán. Az út magyarországi kalandjáról, a német kerékpárosok hősies megmentéséről már írtam a vonatos bevezetőben. Legközelebb darabokra szedve szállítjuk a bicikliket, hátha az jobb lesz.

1 Comment »

  1. Lukácsi György said,

    June 4, 2009 · 12:57

    Sziasztok! A biciklis Csángó túrával kapcsolatban szeretnék kérdezni:
    Milyen térkép alapján mentetek, mit ajánlanátok…
    Mely településeket érdemes mindenkép megnézni?
    Hol és kivel lehet kapcsolatba lépni, szállás, egyéb téren?
    Ugyanis Jövőre mi is szeretnénk egy kicsit ott körülnézni…BRINGÁVAL:))))!!!

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment