Abasár, Sárhegy, Via Dolorosa

Vadászpark Abasár, Sárhegy, Via Dolorosa, vadászparkkal elzárt hegyek.

A Via Dolorosa egy újabb kiváló mátrai teljesítménytúra, tökéletes ellátással, végtelenül empatikus és túrázóbarát rendezőkkel. Asszem mindenki számára példaértékű volt a rendezés.

Na de a hétvége másról is szólt, nem csak erről a jó túráról. A hétvége főszereplői a motorosok, kvadosok, erdőirtások, és külön kiemelném a vadászparkokat. Azt hiszem ez a négyes jellemzi a Mátra szép jövőjét (illetve a ralliverseny, ami nagy sajnálatomra ezen a hétvégén épp nem volt).
Szóval van az erdő, ami ugye a miénk (vagy bonyolultan és kissé homályosan megfogalmazva állami tulajdon). És mi végtelenül sok pénzért, de annál is lelkesebben fenntartunk egy adminisztratív munkát végző szervezetet, ami elvégez helyettünk egy csomó munkát (ez ugye az állam). És milyen jó, hogy az adminisztrátorok pontosan tudják, hogy a Mátra még ki nem irtott erdeit vadászparkokká kell alakítani, ahová mi, az erdő gazdái nem mehetünk be többé. Nyilvánvaló, hogy ez egyrészt a mi érdekünkben történik, sőt mi kértük, hogy így legyen. És ezen a hétvégén külön örömmel töltött el, hogy miután a Via Dolorosán sokan nagyon durván eltévedtünk egy ilyen vadászpark miatti jelzésátalakítás miatt (sokan feladták a túrát itt), másnap a Rónya-kőhöz tervezett kirándulásunk is meghiúsult egy másik vadászpark miatt.

Abasár, Sárhegy képek, részletes Via Dolorosa beszámoló a futó bolondoknak, amit alább beidézek:

Via Dolorosa 75 – ez is egy búzasör nélküli beszámoló

Felkészülésnek vettem egy terepcipőt a spuriban.
Pénteken családos program, Abasáron alszunk, Zsoltiéknál.
Abasári diófa alatt a kertben, borkóstoló, báránysült, házi kecskesajt, kiváló házipálinka és más finomságok.
Négyen készülünk a nagy napra, Judit, Zsolti, Alow és jómagam.
Reggel alow szemetet szed a buszmegálló mögötti parkban, de a buszt nem kell megvárni. Jönnek ákibácsiék, meg Zsolti egy ismerőse, és visznek a rajtba.
Nád Bélával üdvözöljük egymást örömmel, igen, jövőre mi is belevágunk, újra lesz Mátra 115, erősítem meg.
Endre viccelődik Zsolti kilóival: ,,Zsolti, adj pár kilót, ha nem adsz cipeld végig!”. Zsolti inkább végigcipeli a 40-en, Endre meg eléhezik a 115-ön, na azért magabiztosan meg is nyeri.
De még csak most indulnak az emberek, Béla a levegőbe lő egy hatalmas startpisztollyal. Kis késéssel utánuk megyünk, Judit, alow, jómagam. Utólérjük a futva belekezdőket.
Szép Markaz, fajin régi házak vannak a kivezető úton, baromi rég jártam erre, nem is emkélszem volt-e akkor jelzés. Vagány, ahogy kb. 10-15
ember fut kifelé a faluszéli utcán, neki a várhegynek.
Endre megy elől a csipkésben, ügyesen keresi az ösvényt, megyünk utána.
Kiérünk a várbércre, Endre már visszafelé jön a vártól, utoljára látom, mögötte Remó szökell gazella léptekkel.
Első pontyot begyűjtjük, közben alow tekintetéből kiolvasom, hogy nagyon hülyén belekezdtem, de nem érzem, na lesz még böjtje ennek.
Gyönyörű a várbérc tölgyese, jó kedvvel sétálok, kocogok. Máriaképesfa környékén akad két utitársunk, velük érjük el a Markazi-kaput. Végre, töményen legfrankóbb Mátra, Sirok – Kékes gerinc lefelé. Mraznicát észre se vesszük, úgy suhanunk át, aztán a Szárhegy is meglelpően könnyen adja magát, Cserepes-tető, meg Oroszlánvár most a kedvesebb oldalát mutatja. Varázslatos hegyek. Aztán jöhet a Jagus beharangozott, de nem is vészes bozóttal. Aztán K körön elérjük a Csurgó-kutat, na itt még nem is jártam, Béla só plusszal, szörppel, szőlőcukorral kínál. Fogyasztok mindenből, Judit is energiát pótol. Páran utolérnek (asszem ők lesznek másodikok a 115-ön végül), elengedjük őket. Mi hárman lemaradunk, kocogunk tovább, átvágunk a S sávra. Aztán jön a vadászkastély-rom. Legutóbb felmenten a csigalépcsőn az emeletre, mikor erre jártam, na most már nincs is mibe bemenni. Úttalan utakon megyünk fel Jóidő-nyak felé, de szép a táj. Jóidő-kút – hála a csapadékos nyárnak – adja a vizet rendesen. A haláltábor felé ereszkedve egyszer elvesztjük a bizalmat S sávban, de aztán újra előkerül. A tábornál, pogácsa, szőlőcukor, folyadékpótlás az ellenőrzőpontról. Következő víz Csiklósd-kút. Anno bicajjal sokszor megálltam itt vizet inni gyerekkoromban. Most csak alow vesz vizet, mi Judittal megyünk tovább bozótharcoskodni. Nemtom mi az a nagypistázás (csupa nagy betűvel az itinerben), de akkor mi nem akarunk nagypistázni egysem, bemegyünk a bozótba. Kb. húsz percet szívatjuk magunkat, de nem tudunk áttörni a bokrokon. Visszafelé nem találjuk meg azt az ösvényt se, amin lefelé jöttünk, bekeveredünk vmi mocsárba, a vaddisznók jót röhögnek rajtunk. Aztán váres combokkal, kissé megfáradva mégis visszamegyünk nagypistázni…
Aszfaltút és egy pillanat alatt megvan a Szent István csevice ellenőrzőpont. Újabb csodás ellátás, fokgaymás zsíroskenyér sóshagymával, ezt a bevált energiahordozót alkalmazom sok pohár meggyszörppel. A kedves ellenőrzőszemélyzet csúcspoénja pedig, hogy megkérdi, hogy ugye 75-ösök vagytok, mondjuk igen, na erre fellebbent egy konyharuhát – alatta egy halom paradicsom – na akkor nektek ez is van hozzá.
Kavarok egy szupradinos vizet is. Judit nagyon jól bírja, de ő a 40-en indult és bár simán bevállalhatná a 75-öt, csatlakozik Summer Comforthoz, és kisebb kavargásokkal bejutnak a célba.
Alowwal nyomjuk tovább, közben Remó szalad el mellettünk, én meg alaposan belassítok, a P+-en végig sétálok az aszfalton, bár Andrásnak a szíve fájhat, ezen a gyalogolva fárasztó, jól futható úton.
Óhután a falubeliek beszélgetnek, ahogy elkocogunk melletük, ,,aszongyák, hogy 100 km”, ennyit veszek ki belőle :-) .
Aztán Sasvár előtt az ereszkedés is igencsak vagány, gyönyörű erdő, és lehet próbálgatni, hogy a terepcipőmben nem érzek minden követ a talpamban, akkor sem, ha megeresztem. Motorok bőgnek rettetesen. Gyerekek kvadoznak borzalmasan. Na végre elhagyjuk a 24-es utat. Parádsasváron újabb ellenőrzőpont újabb csodákkal. Mazsola, sportszelet, folyadék. Sápi Endre 20 percet várt itt a pontra jórégen, kicsit korán érkezett…
Irány Galyatetőre. Két kollégát a kocsmánál utolérünk, ahogy épp kóla-sör kitérőről térnek vissza. Alow a funkcionális és procedurális programozásról kérdez a Galyatető előtti emelkedőn, oxigénhiányos válaszokban foglalom össze a dolgok lényegét. Az áfonyásra már elfogy az erőm. Na itt érzem, hogy milyen messze van már a múlt, de milyen szép ez az emelkedő.
Kiérve a bércre azért még meg tudom nyújtani a lépteimet. Galyán aztán világbajnok ellátás van. Borsóleves gyenge csirkehússal, felöntöm vízzel, megsózom és két tányérral bejuttatok. Megint túl sokat állunk, de alow rábeszél még egy sörre, és persze igaza van, pontosan látja rajtam, hogy kész vagyok. A sör közben elindul a felszívódás, hirtelen áramolni kezd az energia az ereimben. Piszkéstetőig szedegetem össze magam, a vége felé már a felfeléket is kocogom, alow jól húz. Piszkéstetőn megint sok folyadék, még egy kis plusz is, irány bőgősrét. Kilépek kicsit a lejtőn, a fától fáig kapaszkodva haladó kirándulók tágra nyílt szemmel nézik, hogy szökellünk a meredeken. Darázs-hegyen azért belegyaloglok, nem merem nyomni, majd a hegytől Lajosházáig, gondolom.
És eljön a híres P sáv, P+ elágazás. Nem értem mi van, de végül megyünk itiner szerint, mit tehetne mást az ártatlan ember?
Adjuk neki a gázt a lejtőn, próbálok emlékeket ébreszteni, beazonosítani ismerős, soha nem látott helyeket, aztán érzem, hogy közel vannak már a Solymosi szőlők, nincs mese. Na akkor találunk egy alkalmas utat a korrekcióra. Északkeletnek elindulunk rajta. Valszeg megtaláljuk a régi pirosat alulról, azon megyünk egy darabon. Aztán bemegyünk a vadászparkba, a vaddisznók közé. Egy kondával összefutunk, négy pici malac szalad előttünk, én csak erőtlenül sétálok, András vicceket mesél, hogy összeszedjen, na engem felőrölt ez az eltévedés, finomlisztté. Na és reménykedünk, hogy a kanyargós út jófelé visz, András a napot követi, hogy mikor merrel, én az Üstök-főt kémlelem. Egy idő után úgy érzem, hogy megvan Üstök-fő gerince szemben, de a fene tudja. Aztán tényleg. Kimászunk a vadászparkból, és ott a P+ újra, basszáj. Nem ércsük mi is lehet, de tutira veszem, hogy a vadászpark a bűnös.
A sárga sávon lélekben négykézláb araszolok, asztán már kéz és láb nélkül szétcsigázottan kocogok le a S négyzeten.
Lajosházán dinnye! Minden más körülmény mellett itt temethettek volna el! Na eszek annyi dinnyét, amennyit erőm engedi, amikor már több dinnyeszeletet nem tudok megemelni, elindulunk a S négyzeten. Ami egyébként nem egy barátságtalan jelzés, bár kicsit köves, de igencsak szép. Mátraháza előtt utolér alow egy ultrafutó ismerőse. Könnyedén sétálnak előttem, én meg erőtlenül vánszorgok továbbra is, sehol egy adrenalinszint, vagy valami, ami megtolna. Házán aztán újabb sörözést indítványoz a Csülökben sokat tapasztalt alow mester, és igen jól teszi.
Veronika réten újra fokhagymás-zsíros kenyér, paradicsommal. Eldobom magam egy kartondobozon, mint aki hullafáradt – persze csak az illusztráció kedvéért – és akkor az ellenőrzőponton adják a kezembe a zsíroskenyeret, paradicsomot, italt, sót, én meg tolom be, ami fér.
Ultra vagány az este. Megsüti az esti nap a szokatlanul zöld sípályát kétoldalt sudár bükk királyság. Élvezem a tájat és vánszorgok kocakirándulós tempóban.
A csúcson alowék sokat lazítanak, mire felérek. Na jó, akkor innen kocogni kéne, az órára rá se nézek, de úgy érzem, ha nem nyomom, akkor sokkal nehezebb lesz. És lőn. Fokozatosan beleengedem magam a lejtőbe, átadom magam a nagyobb erőknek, konkrétan a gravitációnak és suhanok az esti fényben kedvenc bükkösömben. Fáradt szardarab vagyok tanképpen már, de jól esik futni, Disznós-kő után utólérjük Larzent, aztán a Markazi-kaput, majd a Mária-képesfát. Szépen jön minden sorban. Ekkor már a buckákat is erőből futom és persze pont ekkor el is vétjük a Z sáv leágazót. Pompás-príma-pokoli (ahogyan egy nagy elődöm fogalmazott), ami ezután vár ránk. Az oldalgerincről irányban visszaindulunk a Z sáv felé, azonban durva kőtörmelékes lejtő állja utunkat kicsi bozóttal.
Egy nagyobb köhalomnak egyszerűen nekimegyek, felpattanok a levegőbe, aztán visszazuhanok a földre apró darabokra törve. Most kellene felállni?
Igen, nyomjuk tovább, és egyszer csak ránk röhög a zöld sáv, mi meg csatlakozunk hozzá. És azon már le is megyünk Markazig.
13.20. Nagyon gyenge idő. Legszerénykedősebb perceimben is jobbra gondoltam, mégsem vagyok csalódott, olyan vidáman csontra kihajtottam magam, hogy nincs miért, és úgy éreztem mostani magamhoz képest jól ment. Alow gratulál, én meg megköszönöm neki, nagyon sokat segített.
És köszönjük a rendezőknek is, nélkülük sem sikerülhetett volna.
A 13.20 miatt elmarad a borkóstoló, pedig bejelentkeztünk egy abasári pincébe, sőt részemről egy tányér bográcsgulyés se fér már bele, csak reggelire.

Leave a Comment