Mont Blanc kör futó tempóban

Újra alkalmi, 4 fős csapat áll össze, de most nem nekem kell elől diktálni a tempót. Jó, hogy csak az előttem futó lábára kell összpontosítsak, haladunk. Tudom, hogy Champex-Lac-hoz kell még mászni egyet és lassan meg is pillantom az emelkedő kezdetét. Mivel végveszély esetére két kis ivójoghurtos dobozba készítettem egy Kalcium-MagneB löketet, arra gondolok, hogy túl a táv felén talán bepróbálkozhatnék egy ilyennel. La Foulytól idáig nem ittam eleget, érzem, hogy kevés a folyadékbevitel és más nincs, amit ihatnék. Mondjuk ez elég tömény lesz, de legalább folyékony. Menet közben hátranyúlok, kioperálom a külső zsebből az egyiket és megiszom. Háááát, volt már jobb ötletem… Megrogyok tőle az emelkedő kezdetén, de aztán helyreáll az üzemi állapot. Egyenletesen haladunk felfelé, de vannak táncoslábú ifjak, akik ellibbennek mellettünk. Erősen szürkül, de egyre fokozóik a zaj és egyre többen állnak az ösvény szélén. Nagy tömeg van és érezni, hogy az ezidáig legnagyobb ponthoz közeledünk. A végén erőre kapva még beelőzök néhány sporit és valamilyen folklórműsoron keresztül érkezem meg egy hangár méretű sátorhoz nappali világosságot idéző reflektorfényben. Bent nagy a tömeg. A sátor méretéhez képest szűk helyen kell bemenni. Ezen a folyosón jönnek kifelé is és két szélen a frissítésért is verekszenek. Egyszerűen nem férek semmihez. A sátor legtávolabbi csücskébe megyek áttörve az asztalok és padok során és lepakolok. Visszamegyek a tömegbe. Látom, hogy van tészta is és bár tudom, hogy most első sorban innom kéne, egyszer csak azon kapom magam, hogy egy tányér tésztával a kezemben lavírozok ülőhelyet keresve. Nehezen találok egyet és több mint 10 órával elindulásom után leülök. Beveszek egy üres csőtésztát a számba (üreset, mert a szósz, amiben hús van nehezen emészthető ugye…) és elkezdem rágni. Egy, azaz egy darabot. Rájövök, hogy teljesen száraz a szám. Egyszerűen annyira száraz a szám, hogy nem tudom megforgatni a számban a falatot. Másodpercek telnek el és nem tudom megrágni a tésztát. Érzem, hogy egyre rosszabbul vagyok. Hányingerem van és minha kifutna a vér az arcomból. Te jó ég! Én most hányni fogok. Nézem magam mellett a földet, hogy a jobb, vagy a bal oldalon ideálisabb-e a terep? ‘Csak ne az asztalra!’ – mondom magamnak. Lassan felnézek és látom, hogy a velem szemben ülők megdöbbent arccal néznek rám. Hú bakker, elég rosszul nézhetek ki. Ettől úgy megijedek, hogy lemegy a falat. Aztán megnyugtatom magam, hogy nincs mi kijöjjön. Kezdek körbenézni és most veszem csak észre, hogy milyen nagy itt a sürgés-forgás. Álomszerű fátyolon át látom magam körül, amint versenyzők és segítők, hozzátartozók keverednek. Nagy csomagokból szedik ki a ruhaneműt, egyesek alsógatyán kívül mindent lecserélnek. Érzem, hogy rámhűlt a nedves póló és a sötétség beálltával amúgy is fel kellene öltözni. Megpillantom a zsákom, tőlem 10-15m-re. Iszonyat messze. Érzem, hogy nem tudok elmenni odáig. Itt a vég… Olyan érzés ez, amit jobb minél kevesebbszer megtapasztalni az életben (egyszer azért nem árt). Érzem, hogy kutyaszorítóban vagyok és utálok mindenkit, akinek segítője van. Arra gondolok, hogy még 45km és 2500m szint áll előttem. Elhessegetem a rémisztő számokat és arra leszek figyelmes, hogy felállnak mellőlem. Talán így könnyebb kikászálódni és meg is próbálom. Megy, ha nem is gyorsan, de nehezen és nagyon koncentrálva és lassan. Lassított felvétel módjára odamegyek a zsákhoz és mindent kiborítva kiveszem a hosszúujjú felsőt és a dzsekit. Bár nem tudom szárazra törölni magam, átöltözöm. Nem pakolok el semmit, minden a földön hever,de érzem, hogy ehhez most nincs erőm. A sátoron belül van még két kisebb sátor. Az egyikben úgy nézem, hogy orvosok vannak, ott láttam pár infúzióra kötött sorstársam, a másikban meg pár matracot pillantok meg. Ez kell nekem! Bemegyek és lefekszem az egyikre, bár a ‘lefeküdni’ ige használata ebben az esetben erős túlzást takar. Ahogy vízszintesbe kerülök újra vészcsengő szólal meg a fejemben. Ez így nem lesz jó, mert teljesen kihűlök! A lábamnál lévő pokróc becserkészése külön mutatvány, de kis erőlködéssel sikerül. Magamra terítem, de így sem jó, mert ki kéne hajtani, csak térdemtől a köldökömig ér. Röhelyes, hogy ezek az egyszerű mozdulatok milyen erőkifejtést igényelnek, de ez van. Sikerül. Diadalittasan fekszem hanyatt, normálisan betakarózva. Eszembe jut, hogy a zsákom és tartalma szétszórva hever odakint, de nincs az az erő, amely arra bírna, hogy kimenjek összerakni. ‘Ellopják, rátaposnak, feldöntik, leöntik… ‘- gondolom, de nem érdekel. Megnézem az órám. 25 perce vagyok a ponton. Hihetetlen. Az idő rohan, én meg egyre lassabb vagyok. Próbálom magam nyugtatgatni, hogy 1-2 órányi alvás is beleférhet még hisz még sokan vannak mögöttem is, van időm. Lehunyom a szemem és amikor kinyitom nem tudom, hogy egy másodperc, vagy egy óra telt-e el? Nem is érdekel. Azt érzem, vagy lehet, hogy csak akarom érezni, hogy NEM ADOM FEL! Az lehetetlen! Nem is tudom, hogy honnan jön az erő, de megint kezdenek racionális gondolatok bevillanni. Innom kell és ha lehet valami meleget! Leves. Ezaz! A tömegre és tolongásra gondolok, de legyőzöm magam. Majd kivárom a sorom. Lassan felülök és próbálok felállni, de a jobb combomban egy izom begörcsöl. Odakapok. Egy doki épp ott téblábol és a mozdulatomra felfigyelve érdeklődni kezd. Na még csak ez hiányzott! Még képes és lekapcsol! Áááááá, nem! Jól vagyok! Köszönöm, épp csak lehuppantam ide. És bizonyságul feltápászkodom és eltántorgok a leves irányába. Sikerül egy tészta nélküli adagot kérnem és szép lassan elkortyolom. Nagyon jólesik. Fel is melegít. Egy teát kellene inni, de külön van a pohár, a forróvíz, külön a filter és külön a cukor. Ebből iható teát varázsolni most túl bonyolult program, ráadásul ezekért egyenként 2-2 lépést is kell tenni és tülekedni sem árt. Lassan visszatér az élet belém ezt határozottan érzem. Átgondolom a elkövetekező lépéseket. Ivótartály kimosása és feltöltése, összepakolás, evés, ivás, indulás. Kicsit rápihenek és megtervezek minden mozdulatot előre. Jó, akkor kezdjük. Lassan, de megy. A tartályt kétszer is kiöblítem és egy nagy víztartályból feltöltöm. Felveszem a fejlámpát, teljesen öszepakolok, de enni, inni nincs kedvem. Az eszem persze jelzi, hogy kellene még tölteni, de a gyomromnak nem tetszik az ötlet. Így 73 perc elteltével elhagyom a sátrat. Nemrég még mozdulni is alig bírtam, most meg elindulok. Ez nagy erőt ad. Hogy megtapasztaltam ezt a kisebb ‘feltámadást’, nagy örömmel tölt el. Elindulásom óta sokadszor eszembe jut az idézet és érzem, hogy nagy lépést tettem meg a teljesítés felé. A sátor környékén még nagy a felfordulás, de pár méterre már csönd és a tó melletti sétány fényei kísérnek csak. Rendezem a mozgásom, próbálom a botokkal diktálni az ütemet. Lassan összeszedem magam. Egy kis emelkedő következik, pár kanyar, majd egy széles, murvás parkoló szélén lebukunk az erdő sötétjébe. Órámra pillantva látom, hogy 140 közelébe tornáztam a pulzusom. Megint bíztató jel. Annyira megörülök ennek, hogy immáron fejlámpám fényénél lassú kocorászásra váltok. Lehagyok pár embert, akik látva igyekezetemet és erős lámpám fénycsóváját, beállnak mögém. Ez nem is lehet igaz, hisz nemrég még a takarót is alig bírtam magamra teríteni. Egyszerűen jó a kedvem! Persze nem tart sokáig, hisz a táv legrémisztőbbnek beharangozott mumusához közeledem. Bovine. Ez a hat betű állítólag nem nagyon kopik ki a vele találkozók szürkeállományomból. Előre a völgyben, aztán kicsit balra be egy másikba, majd jobbra fel. Fel. Nagyon fel… Ilyesmire emlékszem a térképről. Lassan egyre kövesebbé válik a terep, futkorászásról már nincs szó. Érzem, hogy megkezdődik a kapaszkodás. Egy jó nagy korty jól fog esni, beleszívok az ivótartály tartalmába. A gyomrom összerándul. A kétszeri átmosás ellenére még érződik a cefreíz. Gyorsan kiköpöm a vizet, lenyelni nem tudom. Szépen vagyunk, mit és hogy fogok inni ezek után? Félreállok és leveszem a kabátom, mert félek, hogy fent jól átizzadva, majd nem lesz mit felvenni. Felkapom a hátizsákom és beállok egy éppen arra tévedt spori mögé. Nő. Egy nő megy előttem. Fejlámpám fényében csak a lábait látom magam előtt, de nem is kell több. Egész jó tempót diktál. ‘Ha ő bírja én is bírom. Az nem lehet, hogy én megálljak, ha ő bírja’ mondom magamban. Egyenletes tempóban megyünk a nagy görgetegköveken. A Bovine olyan mint egy kissé túlmértezett lépcső, aminek a fellépői 20-60 cm-esek, csak éppen az idő vasfoga megviselte, így pár fokot elmosott és átépített a hegyről lezúduló csapadék. Az előttem lépegető nyobába lépek. Nem figyelek másra, csak arra, hogy a nyomba lépjek. Gondolkodni nem kell, csak lépni. Egyet. Mindig csak egyet. Tiszta sor. Nem is vészes. Próbálgatom a combjaimat. Erőt érzek bennük. Nem fáradtak. Nem mondanám, hogy futnék felfelé, de ez a tempó tarható. Lábak, nyom, lépés, lábak, nyom, lépés… Útközben ki kell kerülni valakit, aki áll az ‘út’ szélén. Majdnem éjfél és valaki áll itt. Nem is értem. Azt viszont tisztán hallom, amint biztat bennünket, hogy már csak 100m szint. Órámra pillantok és megjegyzem az értéket. 100m az 50 cm-es lépésekkel 200 fellépés, de ha csak 40 cm-el számolok, akkor… Áhhh, ezt nem kezdem el számolgatni, mert belehülyülök. Lábak, nyom, lépés… egy kis idő múlva az órámra lesek, és látom, hogy lassan leküzdjük a 100m-t. Felnézek és a csillagos égboltba harapó sötét hegy sziluettje még jócskán felettünk tornyosul. Csalás, ááárulááás! 100m-ről volt szó! Már most 105! 110! 120!… Ha én ezzel az emberrel találkozom még egyszer…! Aztán egyszer csak nincs több kő, hanem sík, majdnem sík, enyhén hullámzó, keskeny ösvény. Ez nem is lehet igaz. Fent vagyunk! Gyors gyalogtempóra váltunk. Lassan rendeződöm és egy kicsit talán lassúnak is érzem ezt a tempót, de egyrészt nehéz itt előzni, másrészt meg nem lehetek ennyire hálátlan. Ha már eddig együtt jöttünk, most már azt a pár métert kibírom a pontig. Fel is tűnik. Csekkolás, majd a szűk kínálat felmérése. Ettől a ponttól kezdődően a rendezőktől kapott saját poharainkba kapjuk a frissítést, ezzel is csökkentve a keletkező szemét mennyiségét. Levest és teát kérek. Szerencsére a leveshez adnak külön tálkát. Gyorsan felveszem a kabátom. A leves forró, így egy kis vizet öntök hozzá, a poharamba porciózott teába cukrot kérek, majd félre teszem egy kicsit hűlni. Elszürcsölöm a levest és közben nézem a messze alattunk lévő falvak fényeit. Megnyugtató némi távoli civilizációt felfedezni, rögtön nem érzem magam olyan egyedül. Éjfél múlt. Végzek a levessel, majd a teát is letuszkolom. A gyomrom nem ellenkezik, de azért volt már jobb állapotban is. Akikkel jöttem még szöszölnek, nekem viszont nincs maradásom. Kis Eviannal öblítem a poharam (ó a luxus!!), elpakolok és indulok egyedül tovább. Próbálom felidézni Csanya beszámolóját: ‘… a Bovine bekapott, megrágott, majd kiköpött…’. Én nem érzem ezt. Tempósan haladok. Nagy, sáros dagonyánál előzök pár embert, majd egy kis emelkedő után lejtő következik. Beérek pár sporit, de az egyikőjükkel nehezen bírok. No, megint egy nyúl. Tempósan haladunk lefelé, nappal talán futni is lehetne, de a gyökerek és nagyobb lelépők miatt inkább nem kockáztatom. Az előttem haladó láthatóan ismeri a terepet – vagy csak úgy tesz. Pár elhagyott ember próbál hozzánk csatlakozni, de lassan-lassan elmaradnak. Nyulam megfordul és előre engedne, de elhárítom a kedvességét. Még csak az kéne! Aztán pár perc múlva azért megkérdem, hogy nem zavarja-e, hogy mögötte megyek, de értetlenkedve válaszol. Pedig az én lámpám sokkal erősebb, így annak ellenére, hogy 3-4 lépéssel előttem halad, folyamatosan saját árnyékában kénytelen lépkedni. Ha nem, hát nem. Nem erőlködöm tovább. Szomjas vagyok, mert a leves-tea kombó azért nem tart örökké. Kis korttyal bróbálkozom, de megint köpés a vége. Hátha a számból is felszívódik valami… Átkelünk egy műúton, ahol még ilyenkor is strázsálnak és leállítják a forgalmat, ha kell. Meglepődöm, hogy milyen élet van még ilyenkor is Trient-ben. Egy kis futást prezentálok, hogy azért lássák kivel van dolguk, de szerencse, hogy a pont nincs messzebb, mert vattát köpök. 73,3 km, 3672m szint és 14:40 menetidő. Letámasztom a botokat, leveszem a zsákom, leves és teát kérek a változatosság kedvéért. Körbenézek még mi a felhozatal, hátha valami csodaszert pillantok meg, de nem. Aztán mégis. Négyrészre vágott narancs. Veszek pár darabot. Leülök és hűtés gyanánt az egyik narancsszeletet a teába csavarom. A leves is forró, várni kell. Akkor telefonálok, hátha Csanya mond valami bíztatót. Kicsöng, de nem veszi fel. Igen, 1:50, nem szokványos telefonálgatós időpont. Remélem nem alszik! Nem, az nem lehet, csak épp nincs a telefon mellett. Sebaj, dokumentálok, lássa az utókor milyen is ilyenkor Trientben:

Itt a szurkolók és hozzátartozók már nem keverednek a versenyzőkkel, így tömeg sincs. Lassan megiszom a levest, amit tészta nélkül kértem, majd a naranccsal próbálkozom. Jó! Határozottan jó! Elmegyek és majd az egész készletet begyűjtöm. Eszegetek és a teába is facsarok még, így gyorsabban ihatóvá válik. Érzem, hogy nem kellene ennyit itt töltenem, de két pont között nem tudok inni, így be kell tárazzak a következő emelkedőre. Mindennel együtt az itt eltöltött majd 13 perc arra jó, hogy az útközben nehezen leelőzött sporik beérjenek. Bravó, így rohanjak… Összeszedem magam, mert több nem fér belém és elindulok. A hatás kedvéért kocogva, hátha ettől elrettennek a többiek. Nagy félelem nem ül ki az arcokra… Ahogy újra rámborul a sötétség egyre emelkedő, széles, murvás útra térek. Jobbra fel szűk ösvény vezet. Megint kaptató. A Bovine előtti koreográfia szerint, öblítés, köpés, vetkőzés. Két alak közeledik – hehe, megint nyulak – beállok a második mögé. Nő. Tökéletes. Akkor megint lábak, nyom, lépés… Az út nem olyan meredek, mint a Bovine ösvénye, inkább középhegység jellegű, de azért épp elég. A gyorsteszt alapján még működnek a futóművek, sehol egy komolyabb meghibásodás. Szinte észrevétlenül telik el ez a 70 perc, úgy érzem, hogy gyorsan feljutottunk. Végül is 800m szint… Még arra is van erőm, hogy egy rövidke, ámbár élvezhetetlen filmet késztsek:

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15

5 Comments »

  1. Prétor Zsolt said,

    September 24, 2008 · 07:29

    Gratulálok a teljesítéshez.

  2. mgergő said,

    January 18, 2009 · 22:45

    hatalmas gratula és köszi a beszámolót! sokat lehet belőle tanulni!

  3. Attila said,

    January 19, 2009 · 09:27

    Köszi!

    A legjobb tanulás, ha eljössz és átéled. Egyébként nem kell messzire utazni hasonló élményért:
    http://matra115.hu/

  4. RaÍZó said,

    February 18, 2009 · 04:58

    Gratulálok!

    Egyben az lenne a kérdésem, hogy mik a feltételei az indulásnak, mert úgy hallottam, hogy bizonyos hazai teljesítménytúrák teljesítése meg ilyesmik kellenek hozzá.
    Hol lehet ennek részletesen utánanézni. Engem a 166km érdekel, mert Mátra 115-ön voltamm már 13 éve meg néhány Kinizsi 100-on, Beac Maxin meg vagy 150 teljesítménytúrán, sőt még a Mont Blanc tetején is, de a 166 km-es távon való indulás feltételeiről semmit nem tudok.

  5. Attila said,

    February 18, 2009 · 08:11

    Köszi!

    Ez a verseny hivatalos honlapja:
    http://www.ultratrailmb.com/accueil.php

    Nevezési feltételek:
    http://www.ultratrailmb.com/page.php?page=Coursesqualificatives
    Az UTMB-hez min. 4 pont, de maximum 1 db 1 pontos lehet benne.

    Itt megnézheted a kvalifikált versenyeket/túrákat. Országonként lehet keresni.

    Még nyitva a nevezés!!!! Tavaly 10 perc alatt telt be a távonkénti ~2500 hely!! Idén a pontgyűjtés miatt lassabban telik fel a keret.

    Az idei Mátra115 is reméljük már kvalifikációs verseny lesz, tehát GYERE Mátra115-re!!!

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment