Téli Mátra 2006

Téli Mátra ellenőrzőpont, LajosházaSzombat reggel fél 6, kivételes reggel, nem magamtól ébredek, még tudnék aludni.
Szendvicseket dobunk össze, aztán irány Mátrafüred, odakint -13,5 fok, ez alighanem egy enyhülő napot sejtet a hideg hét után.
A rajtban Tamástól megkapjuk a redundáns felszerelést, dupla bélyegző, dupla toll(az egyik aztán be is fagyott), dupla feliratozás.
Az előző este testvéreim egy pálesz mellett már felkészítettek, kőkemény sorbaállás lesz Lajosházán. Na az nálunk nem! – mondom, lélkeben nagyon készülünk, ilyen nem fordulhat elő.
Lassan megyünk, nem akarunk átvizesedni, Lajosháza előtt kevéssel ér utól bennünket két túrázó, aztán két futó, majd megpillantjuk az összefüggő tömeget, hát futni kezdünk, ha ezek itt utólérnek, nem fogunk a tervezett helyen pecsételni soha. Egy kedves bácsi a síbotjával lenyomja a padról a havat, felrakjuk a ,,pecsételőizolírt’’, oszt mán mehet is a nagyipari munka.
1997, Téli Mátra, zsíroskenyér szállítás
Fel se tűnik, hogy még mindig közel mínusz tíz van, olyan elkeseredett ütemben nyomjuk a pecséteket. Az alkarom már görcsöl (van is egy kis izomlázam emiatt), de nyomni kell tovább, nem adjuk fel, nekünk nincs frissítőpont. Sok közelebbi ismerős, és egykori túratárs jön, utóbbiak nem ismernek fel (ezt már pár tavalyi teljesítménytúrán is kiteszteltem).
A végefelé isteni házipálinkát is kapunk a 26-os távon (a helyi szleng szerint ,,gyerektáv’’) induló túrázóktól, akik bennünket nem, de más ellenőrzőponton lévőket ismernek, a pálinkakínálás pedig tranzitív az ismeretség mentén, mint itt is bebizonyosodik. Na ránk is fért, kicsit negyed tizenkettő van és kicsit helybenfutunk, hogy ne fagyjunk széjjel teljesen.


Na pont ekkor megjönnek bontó testvéreink, kormánytagok, meg egy fiatal srác, aki igazi teljesítménytúrázó fejedelem.
Gyorsan bepakolok a zsákba (ami a pehelykabátoktól egész komolyan a fejem felé magasodik), fél tizenkettő körül indulunk bontani, Szent István is velünk jön lovon. Vagány ez a nagyhátizsák a hátamon, de a Blokkház után prüszkölök mint a ló, testvéreink olyan iramot diktálnak (így is bő óra késésben vagyunk…), bele-bele kocogok, de nem megy. Hiába a keménykedés, ha gyenge vagyok, mint a szar.
Ládi Pistáék jó teát adnak Szentimrén, és nagyon kedvesek, asszem mindkettőnknek meglepetés volt, hogy találkoztunk (az utolsó előtti Mátra 115 óta nem láttuk egymást). A teát Gyuri mérte kannából, aki a Mátra (na és a Dunakanyar) legjobb postása, annak idején bicajjal hordta a leveleket Mátralmásra az erdőn keresztül (na ne ilyen hegyikerékpárra gondoljatok), és persze ő intézte a postán a több ezer ingyenes meghívót a Mátra 115-re, sok más hőstette mellett.
Aztán Piszkéstetőre már megfontolt tempóba megyek, kezdem felmérni mit bír az elpuhányult izomzatom kicsit hosszabb távon,

Téli Mátra ellenőrzőpont, Lajosháza Piszkéstől kis kocogással sikerül beérni a többieket. Galyán felhagyok az önkínzás egyik elemével, a hosszúszárú bakancsban, hátizsákkal futásból leváltom a bakancsot a jól szétnyomott túracipőmre. Mámor önt el, ahogy újra erőt érzek a lábamban, lekerült róla az újkori kínzóeszköz, visz a hétmérföldes cipőroncs. Hülyeségeket kiabálunk a hegyoldalba boldogan, azt kiabálom, hogy itt születtem, ebben az oldalban, ahogy kiszabadulunk a símiliőből, el a Jávoros-forrás alatt, át a régi irtáson, át a műúton, be a vörösfenyvesbe, aztán egyszercsak olyan irtás jön szembe, hogy azt mondom: én már elfelejtettem a Mátrát, ez nem is igaz, nem tom hol vagyok, pedig kb. húsz éve járok erre, csak az utóbbi évekbe nem. Hát ez van. Abbahagyjuk a futást, utólérjük a mezőnyt, tuszkoljuk őket a Nyírjestől a műútig. A Vörösmartynál megiszok három levest csokival, a vércukromat biztatom. Elindulunk, megint nincs előttünk mezőny, elküldtük őket a 36-ra, hahh sietni kell. Bele-bele kocogok, hogy tartsam a tempót nagyléptű testvéreimmel, aztán a Kőris-mocsártól már egyre inkább mindannyian kocogunk, kemény. Pisztrángos-tónál ellenőrző-testvéreink parázs fölött sütött mustároshússal, savanyúval, melegborral és mindenféle elképzelhetetlenül jó földi jóval várnak. Már a melegborokat nyomom a hús után, amikor pár túrázó megérkezik, akik valószínűleg az úton jöttek, így mi elfutottunk mellettük a jelzésen. Na sebaj, akkor az erősebb gyomrú seprőtestvérek benyomnak még egy húst, az én gyomromba pedig már csak egy jó fahéjas melegbor fért. Ez felvisz Kékesre, gondoltam, és úgyis lett, bár útközben borzalmas gondolataim támadtak, hogy tulajdonképpen bő tíz éve miféle havakban, miféle nagy zsákokkal, micsoda tempókat nyomtam pont itt hétről-hétre (akkoriban Rózsaszállás volt főhadiszállásunk és otthonunk), fel se vettem ezt a pár száz méter szintet, szégyen gyalázat, ami most van, de mindenképpen már a vég, talán el kéne menni a Lefagyszra, bosszúból jól megleckéztetni elkényesedett testem, újra eljárni futni akkor is, amikor nincs is hozzá lelkierőm mostanában egyáltalán, meg ilyenek. Kékesen némi rábeszélésre leadtam a vagányhátizsákot Zsoltiéknak, hogy kocsival vigyék le a célba. Ez azért nem jött rosszul, mert így seggreülés nélkül lesuhantam Mátrafüredre.

1 Comment »

  1. galniki said,

    March 3, 2006 · 10:09

    Jövőre is megyünk!

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment