Kőszegi-hegység

Kőszeg Az embert elfogja az írígység. Végre itt egy gyönyörű és nagyon jó légkörű város. Picike (mindössze 13 ezren lakják), ehhez képest rengeteg patinás ház, utcasor, templom. Csak hát Kőszeg (Güns) az ország nyugati végében van, szinte már Ausztriában, mi több. A díszes és ódon házak, beszívható levegővel, nyugalommal telített utcák, pont olyanok mint egy ausztriai kisvárosban. És pont olyan messze is vannak attól a szobától, ahol most ülök.

Az emberek a pincértől a kocsmároson keresztül a kalauzig és a vasúti jegypénztárosig annyira álomszerűen korrektek és kedvesek voltak, hogy nem akartam elhinni, hogy ez ebben az országban lehetséges. El is határoztam, hogy ha már végleg megelégelem ezt a csaló-mocskos-gennyes-hazug, velejéig nívótlan világot (amiben egy B. nevű városban éldegélek), hát a legtávolabbi hely nyugat felé, amíg menekülök, csakis Kőszeg lehet (ha egyáltalán nyugat felé menekülök és nem mondjuk Kelet-Szibériába, vagy az Urálba). Ilyen bölcs gondolatokhoz vezetett a fagyos, hófúvásos kőszegi hétvége.


A Kőszegi-hegység nagy erénye, hogy alig vannak benne irtások, frisseket nem is láttam. Amit még különlegesnek tekintek, hogy az ország egyetlen olyan helye, ahol a lucfenyők egész tűrhetően elvannak. És mégis ugyanitt a melegkedvelő szelídgesztenyét lehet szüretelni őszönként, és a fenyvesek közé ékelten helyezkednek el a szőlőföldek, amikből iható bor is adódik. Azért helyi borból nem sikerült különösebben jót inni, igaz nem is mozdultunk rá, de nem lepne meg, ha csodákra nem is kéne számítani, az éghajlat valószínűleg nem a szőlőnek kedvez elsősorban.

Írott-kő közelében A hegység kb. egy nap alatt bejárható. A K+ -en indultunk Kőszegről (ami Óház tetőre vezet), a szőlők közötti tanösvény táblákon felmértük, hogy milyen madarakra és növényekre számíthatnánk, ha nem télen járnánk itt, majd letértünk a jelzésről és a Hét-vezér forrás Kond ágából ittunk. Tekintve, hogy karácsondi vagyok, Niki meg a szomszéd faluból, ez logikus döntésnek látszott. A forrás után felkapaszkodtunk az Óház-tetőre, pengeélesen süvített közben a jeges szél, ami a csúcs közelében egyre komolyabb hótorlaszokat épített az útra, így inkább csak felvágtunk a hegyoldaban. A tetőn tulajdonképpen egy hatalmas kőkilátó van, a 11. században épült vár romjaira felhúzva. Kilátás korrekt, az építmény jóval a fák fölé emelkedik. Aztán Stájer-házak, ami így tél közepén nem tartogatott látnivalót, a múzeum zárva volt. Annál szívderítőbbek voltak a jeges-havas nap ragyogtatta nyírjesek, hóval vastagon borított, jó bőrben lévő fenyőfák, és kisebb hegyijuhar csoportosulások. Írottkőn újra kilátóztunk a kőtoronyból. Útközben osztrák túristákkal találkoztunk. Aztán a K jelzésen lementünk Bozsokra. A falu közepén lévő étteremben degeszre ettük magunkat. Niki ököruszálylevest (marha farkából készült igazi vasárnapi marhahúsleves, sok marhafarok hússal) evett, én meg marhapörköltet és ráadásul a szentgyörgyhegyi olaszrizling is kiváló volt (mivel vörösből nem volt jó ajánlat, maradt a fehér a marhapörkölt mellé). Nagyon jó volt, és a rengeteg osztrák vendég ellenére hihetetlen olcsó, B-ben a legolcsóbb menza sem versenyhez árban a bozsoki, vagy cáki (általunk látogatott) fogadókkal, a minőségről nem is beszélve.

Kőszegi szőlőtermelők borozója Az isteni estebéd után visszasétáltunk Kőszegre Bozsokról. Az estét a Kőszegi Bortermelők Szövetkezetének borozójában, egy csodálatos borospincéből kialakított borozóban töltöttük, itt ittunk kőszegi kékfrankost.

Vasárnap végigjártuk a Cák feletti havas borsort, és a műemlék borospincékre is rápillantottunk. Cák alsó végén, a főút mellett találjuk a Csikó csárdát, itt ebédeltünk legnagyobb megelégedésünkre szalon-tüdőt, vadpörköltet és vaddal töltött palacsintát.

Képek .

Leave a Comment