Kerékpártúra a Felső-Bodrogközben és az Ung-vidéken

Szelmenc, a kettévágott falu Első elszántabb és csomagos kerékpárostúránk volt ez. A MÁV igazán kitett magáért és 4 és fél óra alatt elszállított bennünket és kerékpárjainkat füstös szerelvényeivel Sátoraljaújhelyre. És ekkor talán már túl is voltunk a nehezén, leszámítva a hazafelé utat (igaz, ott volt kerékpárszállító kocsi). Mivel nem akartunk nagy csomagokat vinni, igyekeztünk határközeli magyar falvakból telefonszámokhoz jutni, hogy szállást kerítsünk, előbbi a nemzetközi tudakozó segítségével sikerült, utóbbi nem.

A túra képei.

Első elszántabb és csomagos kerékpárostúránk volt ez. A MÁV igazán kitett magáért és 4 és fél óra alatt elszállított bennünket és kerékpárjainkat füstös szerelvényeivel Sátoraljaújhelyre. És ekkor talán már túl is voltunk a nehezén, leszámítva a hazafelé utat (igaz, ott volt kerékpárszállító kocsi). Mivel nem akartunk nagy csomagokat vinni, igyekeztünk határközeli magyar falvakból telefonszámokhoz jutni, hogy szállást kerítsünk, előbbi a nemzetközi tudakozó segítségével sikerült, utóbbi nem. Így a péntek éjszakát a Nagykövesdi (Velky Kamenec) vár tetején sátorban töltöttük. Nagykövesden olcsó és jó étterem van, a fene tudja honnan van forgalma. Hagyományos ételek, teríték, és péntek este hagyományos fogadtatásunk volt a vendéglőben, de mi már ezt szeretjük (az utóbbi félmondat valami homályos idézet egy fogyasztót lesajnáló csokipapírról). Beléptünk és egy jó estét után a Halászlé 43 Sk feliratra mutatva már azt kellett volna mondanom, hogy kettő… De velem szemben elkeseredetten összehúzódó szemek, könyörgő és fenyegető arc, hogy ők már nagyon rég be akarnak zárni, de ma este sehogy se megy, és most még mi is itt vagyunk és bezzeg amikor kéne, akkor meg nem. Innentől fogva csak elnézést kértem, hogy megérkeztünk és hogy vagyunk, és mindenért, ami velünk kapcsolatos, vagy okai lehetünk (azért még szemtelenül egy sört is megittam még egy elnézést kíséretében). És a csakis számunkra, nagyon k. európaiak számára érezhetően, de valójában nagyon kedves tulajdonos javaslatára a falu közepén levő dombtetőre indultunk, oda ahol a sok száz éve lerombolt vár romjai állnak. A várfalak rémarcot öltöttek, ahogy az alulról megvilágított egyenes templomtoronyról a fény rájuk vetült. Jó erős szél fújt, de mi tudtuk, hogy kibírjuk, a domb legtetején is. Sátorverés közben az éjszakai falut kukkoltuk és végül a bicikliket a sátorvázhoz lakatoltuk, jobb lehetőség híján. Reggel arra ébredtünk, hogy a szél olyanformán rángatja a kölcsönkért sátrat, hogy kétséges meddig bírja a megfekvéseket az üvegszál váz. Így elég korán keltünk és novemberi hangulatban dideregve, meglehetősen igyekvő mozdulatokkal pakoltunk össze. A Nagykövesdi ábécé termékeivel felpakolva indultunk el az útszéli diót hullató diófasorok között Szomotor felé, alkalmas reggelizőhelyet keresve. Az első dombon meg is álltunk és begurultunk egy szőlőbe. A homokos talajú domboldalban még élvezhető sárgadinnyét is találtunk a reggelihez, nem is beszélve a csemegeszőlőkről. Szomotortól Körtvélyesig főúton kellett mennünk, de szerencsére csekély forgalom volt. Szinyéren és Zétényen csak átgurultunk, következő megállónk Boly, ahol a kocsmában kiváló Kozelt csapolnak, közben a nap is kisüt és végre melegedni kezd az idő, Szolnocska és Pólyán után irány a Latorca. A Latorcán átkelve letértünk az útról a folyó gátjára, ezen haladtunk majdnem Szirénfalváig. Ezután jött a kettévágott Szelmenc szlovákiai része, Nagy-Szelmenc. Jól elszomorodtunk, mást nem is lehet. Kettévágott utca, háromméteres szögesdrót, sorompók, most ukrán-szlovák államhatár, piros-fehér-zöldre festett sorompóval. A falu földjei Ukrajnában műveletlenül, a temető meg ideát maradt, csak a lakosság egységes, mármint abban, hogy kettészakadt magyar családok alkotják. A túloldalon szemmel láthatóan hatalmas a szegénység, rozsdától vöröslő moszkvicsok, ladák, úgymaradt romos házak. A határsávon éppen füvet gyűjtő nagyon idős ember elbeszéléséből elképesztő lenézés árad a túloldaliakkal szemben: ,,Valamikor ott is éltek okos emberek, de ma már nem élnek…”, és abban is biztos, hogy a túloldalon élők maguk tehetnek a szétválasztottságról (szerinte ők hívták be a szovjeteket).

Ahogy továbbindultunk Nagyszelmenc további részében nem győztünk fényképezni. Annyi régi ház – sokuk stílusosan felújítva – szőlővel sűrűn befuttatva, hangulatos porta feküdt a főút mellett. Szelmenc után diószedő cigányokkal találkoztunk, kicsit el is beszélgettünk velünk. A diószedés egyébiránt végigkísérte utunkat, mivel minden útszélet kétoldalt diófasor övezett, és mivel éppen diószedés ideje volt, lépten-nyomon diószedő emberekkel találkoztunk.

Dobóruszkán és Kaposkelecsényen már csak átgurultunk, mert már várt minket az őzgulyás Nagykaposon. Nagykapos a térség központjának tekinthető kisváros, ennek ellenére utcái szokatlanul kihaltak voltak a szombat délutánhoz mérten, a vendégek nélküli üres éttermet biztosra vettem volna, hogy kocsma, csak úgy a biztonság kedvéért néztünk be.

A borsos őzgulyás után síndzsungel mellett tekerve közelítettük az ukrán határt, többek közt itt pakolják át a szélesnyomtávú síneken érkező vagonokból az erópaiakba a rakományt, meg ki tudja mi történik még itt, a sínek körüli temérdek romos épületben.

Egy alkalmas helyen átkelve a síneken, máris Mátyócon találtuk magunkat, körbebicikliztünk a nagyobb utcákon és megpillantottuk a közeli Ungvárt.

Innen utolsó aznapra tervezett falunk, Deregnyő felé vettük az irányt. Mátyóc határában rendőrök ellenőriztek bennünket, nem-e illegális bevándorlók vagyunk. Szerencsére nem voltunk azok, így megtudtuk, hogy Kelet-Szlovákia nem akarmilyen része ám az egésznek, itt van a legmagasabb és a legalacsonyabb pontja is az országnak, sőt itt van az egyetlen folyó, amelynek nincsen forrása (Bodrog), és még sok mást is.

A vendégszerető lokálpatrióta rendőr által elmondott értékes információk türelmes végighallgatása után Tegenye és Mokcsakérész-Mogyorós határában gurultunk el. Az út felett ha kémény nem is lángolt, a vajáni erőmű tekintélyparancsoló tornyai magasodtak előttünk, ahogy a már-már dombos vidéken bicajoztunk.

Vaján után talán földimogyoróföldek között tekertünk az újabb dombokon, aztán egy dombtetőn megpillantottuk a Laborc közelében fekvő Deregnyőt. Deregnyőn aztán avval a nehézséggel kellett szembenézni, hogy sátorhelyet kell megunknak keresni. A kocsma mögötti focipályát és környékét (ahol bőven volt alkalmas terület) első ránézésre nem ítéltük elég biztonságosnak, hát betértünk a kocsmába egy sörre, hogy elősegítsük a jó döntést. A kocsmában aztán egy nagyon furcsán, talán halmozott beszédhibával beszélő ember erősítette bennünk a félelmeinket, mármint, hogy ki fognak rabolni az éjjel. Beszéde a majdnem érthetetlenség mellett tömény költészet volt, csak rövid két-három szavas szekvenciákat tudott magából kipréselni, és a nagy erőfeszítést mindig egy dallomasan felívelő hangsúlyú ,,igen” zárta.

Valahogy így: ,,Én nem, igen, de a faluban, igen, vigyázzon az asszonykára, igen, a kerékpárok, igen, de én nem, igen, tíz évet én börtönben, igen, de már nem, igen…”

Aztán egy pohár sört fizettem újdonsült barátunk kérésére és végetért az avangárd versbe öntött paráztatás, mi meg kitekertünk a Laborc gátjához, és az ártérben elbújva éjszakáztunk sátrunkban.

Másnap reggel ragyogó napsütésben vágtunk neki a hazaútnak. Nagykaposon reggeliztünk, Királyhelmecen éppen szüretelték a domboldali szőlőket, és máris a kisgéresi borospincéknél voltunk.

A pincék bejárata igen impozáns, igaz ma már akácos borítja a sokszázéves pincesor területét. Némi kérlelésre az egyikbe sikerült lejutnunk egy rövid kóstolóra. Igaz, ez még nem tokaji borvidék, de a pincék szerkezete (mi egy 8-ágúban voltunk), és a termelt szőlőfajták is hasonlítanak az ottanihoz. Egy hárslevelű-furmint-rizling keverékből vásároltunk is.

Következő megállónk a már korábban meglátogatott nagykövesdi étterem, az ebéd is kiváló volt, nem is beszélve a bodrogszerdahelyi olaszrizlingről. Az is kiderült, hogy Kiskövesden falunapok vannak. Már csak kevés időnk volt, azért sáros mackóban beültünk a polgármesteri hivatalba és a falu kiöltözött előljáróival és vendégeivel együtt megkóstoltuk a polgármester borát, ami a kisgéresitől is jobban ízlett. Sajnos a gulyásfőző verseny eredményét már nem várhattuk meg, mert suhannunk kellett Szőlőskére. Szőlőskén végre megkóstolhattuk a szlovákiába szakadt tokaji borvidékrész leveit (bár Szőlőske állítólag hagyományosan nem tartozott az említett borvidékhez). Összehasonlításban a legjobb a hárslevelű volt, a furmint csak halvány árnyéka az itthoniaknak, az aszú pedig szinte biztosra veszem hogy ideát termett szőlőből készült (jó furmint nélkül nehéz elképzelni aszút), ugyanez a gyanú fölmerült bennem a furminttól jóval sűrűbbre sikerült hárslevelű kapcsán is. Azt azért hozzá kell tennem, hogy panaszra semmi okunk, kiváló minőségi fajborokat ittunk. A borkóstoló és borvásárlás után már csak a vonatot kellett elérnünk Sátoraljaújhelyen, ami a rendkívüli ellenszélben csak hősies fizikai erőfesztés árán sikerült.

A túra képei.

4 Comments »

  1. moga said,

    July 10, 2006 · 14:36

    Szió,

    hoppá,vagy egy nagyon nagy elírás a szovegben:) mégpedig az,hogy a Bodrogkozben van Szlovákia legmagasabb pontja is a legalacsonyabbal egyetemben. Az igaz,hogy a legalacsonyabb az Bodrogszerdahely kornyékén van,no de hogy a legmagasabb?????????? !!!!!! Szegény Tátra,ha ezt hallaná….:)

  2. moga said,

    July 10, 2006 · 15:03

    tessék itt vannak a pontos adatok: Szlovákia legalacsonyabb pontja 94,3 m és ott található,ahol a Bodrog elhagyja az országot, a magyar határhoz kozel, Bodrogszerdahelynél. Az ország legmagasabb pontja pedig nem csak Szlovákia,de az egész Kárpátok hegyvonulat legmagasabb pontja is egyben, ez pedig a 2654,4 m magas Gerlach csúcs a Magas-Tátrában :)
    Ennyit a pontos és valós adatokról :) )) Aki nem hiszi,járjon utána,nagyon egyszeru :)

  3. moga said,

    July 10, 2006 · 15:10

    még valami: mellesleg,ha valakit érdekel idén nyáron július utolsó napjaiban és egyben augusztus elsô hetében egy kerékpártúra- tobbek kozt a Bodrogkozt és az Ung vidéket is érintve,-annak figyelmébe ajánlom e túra honlapját,melyen egyben a jelentkezés is (még idôben) lebonyolítható: http://www.hkt.sk. Jó tekerést! :)

  4. galniki said,

    July 13, 2006 · 09:23

    Elárulom a megoldást a legalacsonyabb és legmagasabb pont dilemmára. Személyazonosságunkat ellenőrző rendőrök nem a Bodrogközi, hanem Kelet-Szlovákiai ,,identitásúak” voltak. És az ország eme gazdaságilag elmaradottabb, de egyéb szempontból gazdag részét dicsérték nekünk idézem: ,,Kelet-Szlovákia nem akármilyen része ám az egésznek…”
    Szóval a sajátos Kelet-Szlovákia definíciójukban rejlik a turpisság :-)

    Jó kerekezést a júliusi túrához. Nagyon szép az útvonal! Az ukrajnai határátkeléssel kapcsolatban lenne egy kérdésem. A nagyszelmenci határátkelőt csak a túra alkalmából nyitják meg magyar állampolgároknak is (és különben csak a két szomszédos ország állampolgárai használhatják) vagy ez egy nemzetközi átkelőhely? Gondolom biciklivel máskor is át lehet menni a gyalogos átkelőn.

RSS feed for comments on this post · TrackBack URI

Leave a Comment