Albánia – Törökország – Ukrajna körtúra

Szlatki Gabriella útleírása

2004. augusztus 6-án láttunk neki kis világlátó körutazásunkhoz. A terv az volt, hogy Albániába eljutván valahogyan, Janóékkal (Myotis Barlangkutató Egyesület) találkozunk és együtt leszünk velük kb. egy hétig, barlangász-szemszögből felmérjük az albán hegyvidéket a későbbi kutatóexpedícióinkhoz, majd tőlük elválva megyünk tovább Görög-, majd Törökországon, aztán a Fekete-tengeren át Ukrajnába, ahol is a Myotis másik része tartózkodott, feltételezett odaérkezésünk előtt már egy hete. Itt hozzájuk csatlakozva barlangászunk, és megnézzük a Krím-félszigetet, amennyire pénzünk, időnk engedi, majd a már előre lefoglalt jegyekkel, együtt a csapattal hazautazunk. Mondanom sem kell, sokan kételkedésüket fejezték ki célunk, utazásunk megvalósíthatóságát illetően. Azt hiszem, induláskor kissé mintha mi is éreztünk volna valami hasonlót.

Az előkészületekről csak annyit: Juli intézte a levelezéseket a nagykövetségek arra illetékes embereivel, illetve a hajózási társaság kedves kollégájával tartotta fenn a kapcsolatot. Ezeken kívül információkat gyűjtött interneten fellelhető lapokról, vonatmenetrendek, jegyárak, életkörülmények tekintetében. Bence, mint egészségügyi szakemberünk, állította össze gyógyszeres-dobozunkat (széntablettán kívül minden volt benne), valamint utánajárt a minket érintő, legmegfelelőbb (árban, szolgáltatásban) biztosításnak, aztán meg is kötötte. Kimerítő tárházát ismerve meg ezzel a létező biztosításoknak. Kósza a pénzváltást vállalta, illetve ő volt szinte egyszemélyben utunk során a központi ,,bankunk”. Hasonlóan Julihoz, én is az internetes adatszolgáltatást választottam információszerzésképpen, valamint vettem néhány térképet, hogy jobban körvonalazódjon tervezett utunk. (Görögország-térkép kimaradt, gondolván azon úgyis csak átvonatozunk, vagy buszozunk.) Foghíjasan ennyit a felkészülésünkről. Amit talán még érdemes elmondani: pár nappal indulásunk előtt Kósza elhagyott egy nagy hátizsákot, mely többek között tartalmazta Bence overallját, műnyulát, sisakját, és zoomját, kilenc kiló karbidot, amit épp előtte vettünk a három hétre négyünknek, és azt hiszem mást nem is. Mindezzel felmerült egy probléma, azonnal szerezni kellett a fent említettek helyett kölcsön-másikat. Qszmának köszönhetően lett is minden, ami Bencét illette. Az elhagyott hátizsák gazdájaként igen elszomorodtam, de Bencéhez hasonlóan, sikerült kapnom egyet kölcsönbe Kószától. Nos akkor már csak az utazás várt ránk.

Pénteken (6-án) este indultunk, terv szerint először Kiskőrösre Juliékhoz, onnan pedig apukája jóvoltából mikrobusszal át Szerbiába, egészen Novi Sad vasútállomásáig. Kb. hajnali fél négy körül értünk oda, a vonat pedig reggel fél hétkor indult Belgrádba, pontosabban Beográdba – csak így mondva értették meg az emberek – tehát volt addig néhány óránk, amit leginkább azzal töltöttünk, hogy egy közeli padon, fejünket ráhajtva hátizsákjainkra pihengettünk (1.kép). A belgrádi vonaton is, ami valami oknál fogva csak 7 órakor indult el, többnyire ezt a technikát fejlesztettük tovább (2.kép), néha azonban fel-felkaptuk fejünket, hogy megcsodálhassuk a szerb tájat, a le és felszálló embereket. Mondanom sem kell, aznap még nem ittunk igazi kávét, és ez nagymértékben csökkentette a felfogóképességünket. Legalábbis ez látszódott rajtunk. Belgrádba érve be is pótoltuk kávéhiányosságunkat, cukor nélküli török kávé formájában (3.kép), majd miután Julinak és Bencének mutogatós módszerrel sikerült megvennie Podgoricáig a jegyeket, kinéztünk egy kicsit az állomás elé, milyen is a városkép (4.kép). Már a vonatból is látszódott, hogy egy háború utáni térségben vagyunk, épülő új részek, nyomortelepek, valahogy minden olyan kusza állapotúnak tűnt, és szomorúnak. Nem csoda, persze. Nem volt sok időnk, a 10.10-essel mentünk is tovább. Rendes helyjegyes jegyet kaptunk, ami szerencsés is volt, mivel kb. 11 órát vonatoztunk. Persze a gyönyörű táj miatt ritkán ültünk, inkább a peronról nézelődtünk (5.kép). Tényleg elképesztő hegyek között, folyók felett kanyarogtunk, különösen és természetesen Montenegro területén. Nem győztük kapkodni a fejünket. Aztán egy srác javaslatára – egy ellenszavazatomra – egészen a végállomásig, Bar-ig mentünk (tengerparti kisváros). Főként azért is lett így, mert olyan sms-t kaptunk, hogy Tiranában tudunk csak találkozni a többiekkel (a mikrobuszos barlangásztársasággal), illetve mert így a tengerparton tudtunk aludni. Barból azonban előbb el kellett taxiznunk Uljcinig (15 Eu volt 28-30 km-re???), onnan durván 5-6 esetleg 8 km-t kellett gyalogolnunk, míg – néhányunk kétségei ellenére – mégiscsak elértük a tengert. Uljcinban hallottuk egyébként először a müezzint, a taxiállomás közelében egy kávézóban ülve, ahol 10! eu-t fizettünk 4 sörért, kóláért. Innen gyalogoltunk ki az állítólagosan 4 km-re lévő partra. Iszonyú sok turista, helybeli volt itt, persze szombat lévén, de mintha nem akart volna fogyni, végig a város mentén -bár igazából érzékelni sem tudtuk pontosan merre van a város és ahol vagyunk az mi is- bódék, éttermek, zene mindenütt, mulatozók, gyerekek, ételek, szagok, húsok, mindent láttunk csak tengerpartot nem. De végül egy nagyon elhagyatottnak tűnő, bozótossal övezett földúton haladva csak odaértünk. Életem első tengere furcsának tűnt abban a sötétben, és arról a szemetes, homokos partról nézve. De azért mégiscsak tenger. Az Adriai-tenger. Belenyújtottam a kezem, meg is kóstoltam, valóban sós. Hihetetlen volt látni azt a végtelen, mérhetetlen sok vizet. Mivel jó későre járt, egy körszerű formába rendeződtünk, cuccokat középre rakva, és aludtunk, a morajló tengertől pár m-re. Tudatában annak, hogy a dagály errefelé nem érzékelhető m-es vízszintemelkedésképpen, mégiscsak aggodalmaskodtam, ki tudja… De aztán reggel, egy jó alvás után, láthatóan csak ott maradt a tenger ahol volt, és milyen nagyon jó volt látni! (6.kép) Gyorsan kávét főztünk, addigra Juli, Bence is felkelt, s irány be a vízbe! Alig tudta az ember elvenni a homok-fodrokról meg a hullámokról a szemét (7.kép). És a kis kagylóhéjak! De aztán nem volt mit tenni, reggelizni kellett (8.kép) és indulni Albániába. Rögtön az első ember, akivel találkoztunk, megszólított minket, hát persze hogy elvisz minket a határig! (határ=kufi) (Azért, megjegyzem, nem volt egyszerű megérteni egymást, de a kölcsönös akarás sokat lendített a dolgon, és ez elmondható lesz a továbbiakra is.) Végül a fickó fia vitt el bennünket, szép hegyes-dombos tájak között, török zeneszó mellett, a határig. Még oda is kísért az épületig. Az ár 15eu volt durván 30 km-re. Jaj, még egy fontos info: mind Barban, mind Uljcinban eu-val kellett fizetnünk! És akkor a határra visszatérve: volt ott egy jópár ember, leginkább albánok, és leginkább férfiak, és csodálkozva néztek ránk. Vagy mert nem láttak még nagyhátizsákos fiatalokat, vagy mert rövidnadrágos lányok fordulnak meg arrafelé ritkán. A montenegroi oldalon hamar megvoltunk, az albánok viszont első nekifutásra ki akarták pakoltatni zsákjainkat, csak miután nyilvánvaló volt, hogy mi is van nálunk, hagyták az egészet és áttértek az anyagi oldalára, fejenként 10 eu-t kellett fizetnünk, vízumképpen, zsebre. Határátlépő pecsétet azért kaptunk. Furcsa hallgatagság-érzésem volt, mintha csendben figyeltek volna minket az emberek, a legközelebbi kávézóban ülve is. Persze ez érthető, hiszen igencsak idegenek voltunk nekik. (De lehet hogy a más kultúra, vallás keltette bennem ezt az odafigyelős érzést.) Tehát beültünk kávézni (9.kép), nescafézni, de előtte egyik élelmes taxissal lebeszéltük Tiranáig az utat, 60eu-ért (kb. 120 km?.). (Szintén bejött itt is az a számítás, melyet Dienes Tibor Albánia könyvében olvashatunk: fél eu/km.) Utólagosan átgondoltuk a dolgot, és igen elhamarkodottnak bélyegeztük ezt a tiranáig-való-taxizást, mivelhogy azért mégiscsak drága dolog ez, ha a rendes busz-, vagy iránytaxiárakhoz viszonyítjuk. Durván háromszorosa. Na de eljutottunk délután fél kettőre Albánia fővárosába. Az út odáig sok látnivalót rejtett (10.kép), mivelhogy ugye idegen volt itt számunkra minden. Egy fekete kendős-ruhás hölgy állatokat hajtott az út szélén, szamarakat láttunk, bunkereket is, mindezt a határ közelében. Rögtön az első faluban észrevehető volt, ha nem tűnt volna fel már a határon, mintha mindenki csak mercedessel járna! És a legtöbb igencsak jó állapotban volt. K-re végig nagy hegyek sorakoztak, Ny-ra kisebbek, mindenütt az út mentén LAVAZH, LAVAZH feliratok, ami autómosót jelentett. Az út, illetve minősége, mint ahogyan a fent már említett könyvben le van írva: egyszer van, egyszer valami más van helyette. Sok helyen készülőben. Ha áthaladtunk egy-egy településen, ami szembetűnő volt a furcsa, kusza településszerkezeten, építkezési stíluson, a sok BERBER, MISH feliraton, üzlethelységeken kívül, az a menyasszonyi ruhásboltok jelenléte volt. A legkisebb kis faluban is volt legalább egy ilyen üzlet. És ennek bizonyára meg is van az oka, hiszen nem ritkán esett meg, hogy belekeveredtünk egy-egy, több éneklő-emberes mercedesből álló, lakodalmas-menetbe. Leírhatatlan élmény volt azt a sok autót látni, folyton-dudálást hallani, sőt egyáltalán részese lenni annak a közlekedésnek, mely abszolut megvalósítani engedi az egyedi vezetési elképzeléseket, olyan formán, hogy néha az amúgy kétsávos útból egyszerre három-, vagy akár még négysávosat is képesek varázsolni (persze ehhez már megfelelő gépjármű, szekér, kismotor igényeltetik), ugyanakkor kerültünk olyan helyzetbe is, éppen Tirana elővárosában, és éppen a mi sofórünk jóvoltából, hogy a szemközti sávban találtuk magunkat, szembe-előttünk egy megtermett kamionnal. Mindezek ellenére, bár furcsán hangozhat, mégsem érezhető olyan vészesnek a helyzet, és mivel balesetet nem láttunk – ez is jó jel!- nyilván sokpróbás vezetőkkel van tele az ország. Tirana nem tűnt nagyvárosnak, bár főváros. Sok időnk volt szétnézni benne, mert csak estére kellett a Szkander-bég téren, az Operaház előtt lennünk, ott találkoztunk ugyanis Janóékkal (9 fős mikrobusz 8+mi 4-en=12 emberrel ment innen tovább). Tehát a tér mellett kirakott minket vezetőnk, kezetfogtunk. Ezt sem mondtam, de minden taxis, akivel addig dolgunk volt, kezet fogott a végén velünk. Ez olyan emberi jó dolog volt. Itt egy albán taxis rögtön beszédbe elegyedett velünk, kiváltképp Julival, és mivel először is váltanunk kellett leket, elvitt minket a téren lévő kávézók felé, ott aztán egy haverja jött, és tényleg jól, váltott nekünk (100 eu=12000 lek). Na akkor itt le is ültünk kávézni(du. 14 óra volt) és csak ekkor tűnt fel, hogy a környezetünkben mindenki, természetesen férfiak, köteg pénzzel a kezükben ülnek, magyaráznak, számolnak-újraszámolnak. És nagyon elégedettek, nyugodtak. Továbbálltunk, sétáltunk, közben, mivel már igencsak éhesek voltunk, vettünk sajtokat, 3-félét is, egy orda-szerűséget, de tehénből, egy füstölt juhsajtot, és egy füstölt tehénsajtot. A következő utcában kenyeret, a következőben zöldséget. Itt esett meg az az eset, hogy nem pénzt adtak vissza, hanem durván abban az értékben egy halom uborkát! Nem akartuk elfogadni, de nem lehetett mit tenni, vittük. Sokat kavarogtunk, egyik utca (11.), másik, jött egy nagy sugárút(12.kép) tele színes házakkal, ezen kifelé haladva, patakot keresztezve(13.kép), ismét csak utcákon át eljutottunk egy parkhoz, tóval szegélyezve(14.). Itt aztán végre ehettünk, kávézhattunk, saját félét, a fiúk gyönyörködhettek a futó, sportos lányokban. Aztán már el is telt az idő, lassan mennünk kellett a megbeszélt helyre. (Eddig még nem írtam le, kerültem a kerülhetetlent, szóval a wc-felhozatalról lenne most szó. Hogy gyorsan túlessek a témán: a belgrád felé tartó vonaton nem tudtam pisilni, mert úgy nézett ki. Belgrádban a vasútállomáson fizetni kellett, de legalább használható volt. Uljcinben a 10 eu-s helyen, bár se villany, se kilincs, se lehúzó, de angol-wc! Tiranában az első kávézós helyen teljesen elfogadható, de a tóparton állítólag olyan volt, hogy nagyon kellett vigyázni, hova lép az ember. Úgyhogy Juli inkább bement egy ottani söröző mosdójába.) Aztán már cuccokkal együtt mentünk oda vissza. Bár eléggé elit helynek tűnt, mégsem nevezhető annyira drágának. Söröztünk, sorba megnéztük a mosdót, kicsit tisztálkodtunk, elindulásunk óta először végre fogat is mostam. Aztán irány a találkozó. Meg akartuk nézni a Műegyetem épületét, de valahogyan másfele keveredtünk ki a parkból, így végigmentünk egy olyan sugárúton, ahol szinte csak éttermek, sörözők voltak, töménytelen emberrel. Gyerekek akaszkodtak ránk, valami becsomagolt valamit kínáltak, aztán szaladtak utánunk, szinte ránkakaszkodtak. Az utcán aztán már láttunk cipőpucolókat, mérleget kínálókat, és mindenfélét-árulókat. Éppen egy ilyen bácsinál vett Kósza Julinak tükröt. Aztán láttunk az Enver Hodzsa emlékparkot sok-sok emberrel, végül visszaértünk a térre, ahol már vártak a többiek. Julival elszaladtunk még venni ezt-azt az útra. Direkt a másik irányba indultunk, itt láttunk egy night-klubbot, két sráccal a bejáratnál, ami egy régi romos épület alatt húzódott meg, aztán e mögött a romos épület mögött járván belefotózta Juli a tér melletti mecsetet, és már alkonyodott, de még nagy tömeg volt, mindenki járt-kelt, telis-teli kocsival az utca, utcák, nagy forgatag. Aztán ismét a cipőtisztító emberek, és a fadeszkákkal elkerített romos épület mögött, a gazosban, két jólöltözött férfi könnyít éppen magán, aztán még a tér előtt magokat áruló bácsi, ugyanolyan, ugyanúgyféleképpen papírba csomagolva mint a gyerekeknél látható volt korábban. És a tér, az Operaház lépcsői, oszlopai, az óriáskerék a tér közepén, megint csak tömeg, de olyan jó-hangulat árasztó, nem nyomasztó (15.,16.kép). És akkor indulás fel a Dajti-hegyre. Persze nem volt könnyű megtalálni az odavezető, megfelelő utat. Fenn a hegyen, egy éppen útbaeső vendéglőben (kis csobogó szökőkúttal a közepén) meghívta a társaságot Tom, de mivel az albánok nem igazán beszélnek albánon kívül más nyelvet, talán csak olaszt, így beletelt egy kis időbe még megértették mit akarunk és ki is hozták azt. Jót ettünk-ittunk, aztán már csak sátorhelyet kellett keresnünk, így hát továbbálltunk, sok kanyar, naplemente, szép hegyoldalak, végül már sötétben egy hágószerűségben tábort ütöttünk az út mellett. Azt nem is mondtam, hogy az út egy kavicsos-murvás földút volt. Nem állítottunk sátrat, olyan csillagos volt az ég. Aztán éjszaka eleredt, először alig-alig, aztán már igaziból. Gyors sátorállítás, de mire készen lettünk, elállt. Megint csak kint feküdtünk le, de ismételten eleredt. Végül szép, derűs reggelre ébredtünk, szamár is volt (17.kép18.), egy pár hegyi ember is, és persze az egész este, talán éjjel is, ide-oda menő teherautók. Reggeli, cuccolás, irány tovább K-re az albán hegyvilágba (19.kép.). (A távolban még reggel egy hegyvonulatra mutatott Magyari Gábor, azt mondta az kréta, mi pedig felső-triász kori mkőrengetegben voltunk, illetve a későbbiekben is abban bolyongtunk a geológiai térkép szerint.) Útközben láttunk víztározót (20), töbröket, sokat, egyre többet, aztán bunkereket, megint töbrök, gerincek, töbrök, kiszálltunk egy helyen, gyalogoltunk kicsit, töbör-töbör hátán(21.,22.), csodás-furcsa látvány, és mindegyik kaszálva volt, aljuk pedig eltömítve, teledobálva kővel. Láttunk egy pásztort, nő volt. Ami érdekes volt még, és bánhatom hogy nem készítettem róla képet, az az út menti sziklákba vájt, karcolt recens rajzok, feliratok. Láttunk mindenfélét, olyan volt, mintha szórakozásképpen rajzolták volna, amíg az állatok legeltek, és mintha kissé vágyálomképek is lettek volna. Ja persze, nem is mondtam, de nagy valószínűséggel pásztorok alkotásait csodálhattuk. (Ha jól emlékszem láttam női alakot, autót is megjelenítve.) De menjünk tovább, dél körül érkezhettünk meg arra a helyre, ahol annak idején Magyari prof. úr is táborozott: az út mentén elhagyott, lepusztult házak, tárolóhelyiségek, amik valamikor talán 5-6 évvel ezelőtt még jó állapotban, használatban lehettek, hogy pontosan mire, azt nem tudom, de nem pásztorszállásokként az biztos(kép). Először is vizet hoztunk a közeli forrásból és megebédeltünk(kép), hogy aztán erőre kapva nekivágjunk a Poljének! Nóri és Janó vállalták a kocsi-cuccok felügyeletet. A házak mögött emelkedtünk felfele, majd egy patakvölgy mentén, melynek vize itt-ott eltünedezett a sziklák között. Karros felszínen lépkedtünk(kép), néhol egészen furcsa képződmények: vöröses breccsás mészkő, üregeiben szép formájú apró kalcitkristályok, néhol kétöklömnyi nagyságú több cm-es kalcitkristályokból álló tömbök(kép) hevertek csak a sziklák között. Aztán felértünk a nyeregbe, és bár jól befelhősödött, azért szemünk elé tárult az a nagyon csodás-furcsa látvány, amit már korábban említettem, de most mindezt felülről láthattuk, mint a mesékben! És ahogyan jobban szemügyre vettük a millió kisebb-nagyobb töbrök elenyésző mennyiségét, láthattuk, hogy a töbrök nagyobb síkkal rendelkező részein tanyák vannak, zöld kis konyhakerttel, krumplit stb. termeszthettek. Üde kis színfoltjait adták a kővilágnak Mert se fa, se bokor sehol, csak a meredekebb töbörben volt nagyobb aljnövényzet, páfrányos zöldek. A legtöbbet rendben tarthatták, kövekkel kerítésszerűen elzárták, általában az egyes kis házak körzetében. Sok töbör alját kövekkel teledobálták, ahogyan fentebb írtam. A csapat kissé furcsa összhangban volt, azt is mondhatnám, mindenki ment minden felé, de semmi konkrétabb útvonal, elképzelés nem volt, csak annyi, és persze ez éppen elég, hogy barlangot keressünk. Bolyonghattunk kedvünkre. Karrformák, minden egyes négyzetméteren. Le-föl, föl-le. Végül kereszteztük azt a murvás utat, amin délelőtt kocsival bejöttünk. Nagyjából együtt volt a csapat, akkora már kezdett késő délután lenni, tehát ideje volt visszaindulni, fel vissza abba a magas nyeregbe. De előtte még megmásztuk a polje peremén lévő nagyobbacska csúcsot, a nyergünkkel szemköztit. 1600m körüli volt. Érdekesség, ami már az első körbetekintésnél feltűnhet: majdnem minden csúcsnak a tetejére kőbabát állítottak, mintha jelzésnek szolgált volna, lehet hogy határokat jelöltek ki velük? Felérve a csúcsra, nagyon jó volt szétnézni is. Első pillanat, hogy nagyon otthon éreztem magam, talán mint a Retyezátban régen. Tőlünk DNy-Ny-ra szintén töbör-töbör-hátán-vidék, ameddig a szem ellátott. Lenyugvó napfényes megvilágításban. Főztem egy kávét amíg felért mindenki, kicsit ettünk ami még volt édesség, aztán az alkonyi fényben indultunk hazafelé. Meredek árnyékos lejtő, aztán szintben kanyarogtunk, végül kereszteztük a murvás utat, felfelé haladtunk újfent, pásztorok voltak körülöttünk, meg pásztorszállások. Azt hiszem nem volt senki aki nem akarta volna hirtelen örökre azt a pillanatot. (képek). Volt még valami, amit csak itt láttam, visszafelé jövet, kisebb kiszögellésre madárijesztőt raktak ki az itteniek, elrettentésképpen a madaraknak, és csak most gondoltam át, azért rakták ennyire frekventált helyre a házaktól, kertektől, hogy már jó előre elijedjenek a nemkívánatosak, mert tényleg, a kopár sziklák között azért az a kis színes bábu csak feltűnő lehet a madaraknak is (Kép). Aztán ahogy itt megálltunk kicsit, jöttek a pásztorok, és kérdeztek, beszéltek, ahogyan nagyon tudnak, és tényleg nagyon akarnak. Bencével letárgyaltak egy másnap reggeli expedíciót a hegyvilágba, barlangmutatás címen. És mindez igen gördülékenyen ment, ahogy elnéztem őket. Na akkor fel a nyeregbe. Fél nyolc lehetett, mire ott álltunk. Lefelemenet szakadozott a társaság, ahogyan eddig is, Juli-Zsolt megmászták még a nyeregtől K-felé emelkedő csúcsot, a völgyből jól látszódtak, ahogyan közelítettek a tetőhöz. Nyolcra a kocsiknál voltunk. Forrásnézőbe mentem, vagyis vizet hoztam, addig a sátrakat felállították a többiek a patak partján. Néhány helyi pásztor(apa és fia, az apánál puska) szólt nekünk, hogy van a közelben egy barlang. El is mentek Janóék, megnézték, hát egy zsombolyt mutattak nekik, kb. 600m-re Ny-ra a hegyoldalban. Aztán meghívták a társaságot, kiváltképpen Janóékat, a házukba. Janó el is vitte a kocsit, mert ugye házon belül biztonságban van, csak éppen rajtunk négyünkön kívül, a többieknek szinte minden ruhája, kajája a kocsiban maradt. De ez a kis malőr is egy-két órán belül rendeződött. Addig vacsoráztunk abból ami volt. Előkerültek lassan a polárokon kívül az esőkabátok is, olyan hűvös lett az idő. Kénytelenek voltunk a patakból inni, mert nem volt flakon se nálunk, de nem lett semmi bajunk (tényleg, csak tehénszaros volt a víz) tőle. Hullócsillagos volt az ég itt is, mint előző éjszakánkon a tengerparton. Reggel esőre keltem, így a fürdést mellőztem, bár már nagyon vágytam a hegyi patakra. De azért csak megnéztem a kis virágjait, a köveken lévőket (kép); nehéz elszakadni annyi szépségtől. Reggeli (kép), programmegbeszélés, de olyan szerencsétlenül, hogy a végén már magam sem tudtam, mint valami követ, úgy éreztem magam. Kósza terve: beszereli a barlangot, addig Bencéék összcuccolnak, elindulnak a barlanghoz, megnézik, majd mennek fel a poljére, barlangkeresőbe. Zsolttal lett volna kettesben, de aztán Juli is csatlakozott hozzájuk, Ági meg én Kószával mentünk. Janó, Nóri, Magyari, Zsófi, Attila pedig a helyiekkel egy távolabbi nagy barlangba. Tom maradt vigyázni. Aztán Kósza kétszer is visszaküldött, beszéljek Bencéékkel, hogy s mint legyen, de másodjára már csak Tom volt a táborban. De míg így igen csekély időintervallumban összesen 5-ször tettem meg a zsomboly-tábor utat, volt időm felfedezni apróságait, a kidőlt fák alatt, mellett megbújó szamócákat, a málnást, és a sok szépséget, amit rejt egy ilyen erdő. Nem használták túl sűrűn azt a kis ösvényt, a sok kidőlt fa, ágak, de azért igen elszomorított és be kell valljam, megijedtem, mikor Kósza a beszerelés, kimászás után közölte, hogy tele van dobálva söréttel a zsomboly alja. Nem tudtam pontosan mi is az és hogy nem veszélyes, vagy az-e, de elszomorodtam. Maga a barlang tényleg zsomboly volt (kép), kb. 6m-es szádával, nyílással (ez a 6m a hosszabbik azaz a KÉK-NYDNy-i tengely volt, kisebbik az olyan 4m lehetett), ami már 2-3m után kétlyukúvá válik. Hasadék mentén vitt lefelé, gyönyörű mohás fala volt, bele lehet bolondulni az ilyesmibe. Kb. tíz m után oldalra (KÉK-re) becsatlakozott egy járat, tehát a másik luk irányába vitt(rajz). Szóval leértem az aljára és tényleg ott voltak az agyagos, kavicsos aljzatba beleágyazódva az átlátszó piros színű kapszulaszerűségek, volt ami csoportosan dobozostól lett belehajigálva a mélybe. A járat itt lenn közel 30m mélyen, elágazott, ment egy kb. DDNy-i irányba, ez felfele harapódzó, tiszta hófehér mészkiválásos járatrész volt, a másik ezzel ellentétesen közel KDK-i, lefelé, törés mentén haladó terembe kiszélesedő járat volt, a teremben jól látszódott felffelé nézve a két lyuk. Csúszott nagyon az alján felhalmozódott agyag, humusz, de látványos volt ez a terem is, kiváltképp a kőzetrétegek dőlése, helyzete. Mikor már Ági is lejött és persze csinált sok képet, megintcsak a felfelémenő járatra összpontosítottam, és most már ketten fedeztük fel, mit is rejt. Borsókövek, cseppkőlefolyások, bekérgezések, és mindez hófehér volt! Ági talált kisemlős-csontokat is. Kifelejövet ismételten csak megszemlélhettem a mohás szakaszt, már nagyon vártam. Aztán leöltözés, és málnázás közben visszamentünk a táborba. Ágival felvetettük azt a merész ötletet, hogy esetleg visszajövünk egy tállal és szedünk a többieknek is málnát, délutáni programként. Nem így lett. Ebédeltünk, amikor jöttek Janóék, mesélték merre jártak. Nagy patakos barlangban, ahol aztán egyszercsak eltűnik a patak. Nagyon szépnek írták le Attiláék, és látszott rajtuk, az az igazi felfedezés-érzés. Mi hárman a környék bejárására vállalkoztunk, most nem a polje irányába eső vidéket, hanem a táborunk mögötti területrészt szemelve ki. Janó és Nóri a zsombolyba készültek, Tom szintén, Attila és Zsófi pedig a zsomboly feletti és így a táborunktól NY-ra magasodó hegy környékét készültek terepbejárni. Magyari maradt a táborban. Először is, megnéztük a dózerútról még előző nap idefele jövet a kocsiból látszódott nagy barlangszájakat. Ezek ugye a táborunktól kicsit visszább, D-re voltak a hegyoldalban, és az előtte elterülő kanyargó patakocska mentén pásztorszállás volt, szénaboglya tetején nézelődő kecskével. Gondoltuk szép nagy barlangok lesznek, hát robbantott volt valamennyi üreg, összesen 4, nagyjából 5×6 m körüli volt a száda, a hosszuk pedig 20-30m, és beton-vas-valami építmény volt bennük (1-ben), illetve maradványa, vagy csupán(!) az oldalfal volt betonozva(2.). Viszont, bár csak egy lámpát vittem magammal, azért Kószáék megnéztek egy meredek, törmelékfolyásos (robbantás eredményezte) járatot ami hasadék mentén vitt felfele, a rétegek a hasadék mentén azzal megegyező irányba dőltek, durván DK-re 45°-ban, és gyönyörű cseppkőalakzatokkal volt tele, ,,szivacsos” állócseppkő, lehet hogy visszaoldódási nyomoktól nézett ki úgy. Heliktit is volt bennt. Mindez a 2.ban. A robbantott járatok végeinél, a 2. és 3. üregben már közel függőlegesen álltak a rétegek helyenként, az említett 45°-os dőlésirány mellett. Egymástól durván 10m-re volt az 1. és 2., a 2.(cseppköves) és 3. között átjáró volt a járatok végeinél. A 4.-nél vetősíkot/tükröt láthattunk, de ebbe nem is mentünk nagyon be, mert nem volt csak pár m-ig berobbantva. Lesétáltunk a törmeléklejtőn ami az üreg előtt halmozódott fel, aztán kis erdei ösvényeket követve előbb egy patakmeder felett mentünk el (forrás nem volt, csak valami vízkiszivárgás), majd felértünk egy dombtetőre, onnan pedig rátértünk a köves dózerútra, amin gyalogoltunk visszafelé. Érdekes, az út mentén ahol rátértünk, egy darabig végig zöld színű kőzetdarabokat találtunk, talán szerpentinit lehetett? Vagy valami egészen más. Végül elértük a tanyát, majd jött a nagy kanyar ahol már ráláthattunk a táborunkra. A hegyoldalban mentünk tovább a közeli kisebb füves-legelős dombokra. Fenn töbör-jellegű mélyedések voltak, és agyagkő (homokkő?) kavicsanyagot találtunk bennük, és az oldalukban. A tetőn egy utat követtünk, mely lefelé vitt É-nak, vörös mkőtömbök kísérték, aztán egy helyen K-re tértünk be a bokrok közé, és lementünk a patakmederbe, ami ezt a kis dombvonulatot egy nagyobb hegytől választotta el. A patakban folyásiránnyal szemben haladtunk. Többféle kőzetanyagra bukkantunk medrében: agyagpalára, mkőre, homokkőre (kb. 0,5mm-es szemcseátmérő), dreikanterre! -vörös homokkőből-. Kanyargós meder volt, nem nagy vízzel, de gazdag növényzettel (lapulevelek mindenütt), apró állatokkal, hőscincérrel! Na és tele volt kibukkanásokkal, a kanyarokban különösen. Szürke agyagköves, majd szintén egy agyagpalás feltárás jött, kb. DNy-i irányú és 45°-os dőlésszögű rétegekkel. Végül egy szűk, meredek, vörös agyagpalás bevágáson felmenve, visszatértünk a legelős dombra. (A patak a közeli fatelep felé vitt.) A tetőt markáns árkok szabdalták fel, a mkősziklás csúcsok között vörös agyagos-homokos, mkőkavicsos üledék bukkant ki. A kavicsok legömbölyítettek voltak. Már alkonyodott, szép fények vetültek a fűre, virágokra, kövekre, állatokra. Vacsoraidő. Tom kapott a pásztorok tanyájáról sajtot, olyan ordaszerűt, meg valami írószerűséget. Nagyon finomak voltak persze, kiváltképp az utóbbi ízvilága ragadott meg. Bencéék este fél tíz körül értek csak vissza, gondoltuk biztosan azért maradnak el ilyen sokáig, mert barlangot találtak, de ha mégsem, akkor meg a szebbnél szebb vidék marasztalta őket. Hát igaz lett mindkettő, barlangot a pásztorok ugyan nem mutattak nekik, de túlmentek azon a gerincen ahol előző nap visszafordultunk, és sokkal magasabb térszínen, meredekebb falú töbrökben bolyongtak, találtak egy kisebb üreget, és durván 1800 m magasra másztak fel. Nagyszerűen érezték magukat. Este meg lett beszélve, hogy reggel Juliék kiszerelik a zsombolyt, mi addig tábort bontunk, megyünk tovább a patak mentén a Krujai-szurdok felé. Terv szerint tehát másnap szurdoktúra lett volna. Reggel azonban kicsit másképpen alakultak a dolgok. Amíg a zsombolyos csapat távol volt, addig mi tényleg pakoltunk összefele. Egy pásztor jött felénk, szőke fonotthajú kislányával, bemutatta nekünk, célzásértékűen, majd ment a dolgára. A kislány maradt és távolról figyelte mit csinálunk. Aztán egyre közelebb jött, felvette, nézegette a tájolót, visszatette, megint felemelte, aztán a bicskát, és szép lassan ott volt közöttünk. Kínáltuk csokival, illedelmesen. Aztán mentem vízért, mire visszaértem, már a kocsinál volt mindenki, a kislány pedig Kószáék elmondása szerint a patakban hűlő sörökre vetette magát mikor el akarták vinni onnan azokat, végül kapott egy dobozzal. Ez csupán egy érdekesség. Ha jobban belegondolok, azt mondják, Albániában minden földterület valakié, tehát ilyen formán, lehetséges hogy ahol mi táboroztunk, illetve az a patakrész, amiben hűltek a sörök, a pásztoré volt. Aztán valahogyan így próbálom menteni a helyieket a kötelek és a karabíner ellopása alól is. Az történt ugyanis, hogy a zsombolyos csapat nem találta a barlangban a szereléket, amit Janóék előző nap benne hagytak. Valószínűleg a helyiek azt gondolták, hogy nekünk az már nem kell, hogy úgy ott hagytuk éjszakára, s elvitték inkább. Ennek tudomásulvételével, beletörődésével elindultunk Kruja felé. Kanyargós földút, meredekké váló hegyoldalak, egyre mélyebben futó patakvölgy, jól látható rétegződés a sziklafalakon, egyszerűen csodálatos vidék ismét a szemünk előtt. Aztán az első település az út mentén, és akkor itt meg is álltunk kocsmázni. A temetője, ami feljebb van az út mentén igazi muszlin temető. A fejfákat az elhunytak fényképe díszíti, ez az egyik jellegzetessége. A kocsma teraszán már javában ittak, kávéztak a helybeliek, fiatalok, idősek. Férfiak természetesen. Kikértük azt a sokmindenfélét, kávét, sört, rakit, üdítőt… Itt ittunk először rakit, gyümölcspálinkát, de nem lett a kedvencünk, az biztos. Legalább Kósza jól berúgott tőle. Mindössze egy idősebb hölgyre és talán egy kislányra emlékszem a kocsmából, mint a kocsmát üzemeltető család tagjai, a néni zoknikat kötött, hihetetlenül szép színű díszeseket. Valahány eu az ára, de nem vettünk, mert eleve gyerekméretűek voltak csak. A következő település, ahol megálltunk éppen a völgyben volt, itt azonban már nem kocsmáztunk. Innentől mintha homokköves völgy felett vitt volna az utunk. A meredek falú, színpompás üledékből felépülő völgy, benne a kanyargó folyóval, lenyűgöző volt igazán. Kora délután lehetett mikor Burrellbe értünk, egy kisváros a hegyekben. Igazából egy nagyonhosszú utcája van, és a kisebb utcák erre merőlegesen sorakoznak. Hihetetlen, itt is ugyanaz az össze-visszaság érzés, régi, lerobbant házak mellett épülők, mintha szegénység lenne, mégsem, éppen ellenkezőleg, tele van áruval és kínálattal minden kis üzlet. Az üzletek szinte egymás hegyén-hátán zsúfolódtak. Első hely, ahova bementünk, egy zöldséges-stand, egy kislány volt az eladó, nagyon figyelmesen megvárta míg választunk, majd mikor mérésre került a sor, fogta és a dinnye helyett is és a paradicsomok helyett is szebbet adott, mondta angolul! Hogy azok jobbak, mi rosszat választottunk. Teljesen el voltunk varázsolva, hát amikor közölte, hogy ajándék, nem kell fizetnünk! (Zsoltnak persze kellett előttünk.) Taljananak hívták, és készítettünk képet is róla, mert hihetetlen kedves volt. Aztán ahogy jártuk a nagy utcát, sikerült jégkrémeset találni, úgyhogy vettünk neki egyet, és odaadtuk, mondtuk: ajándék. Szóval ilyen kellemes élményekkel hagytuk el a kisvárost, majd felfelé tartottunk ismét a hegyek közé. Egy hágóban megálltunk, nagy fa tövében nekiálltunk ebédelni. Állt itt egy nagyon rozsdás rozoga kilátó, de nem nyújtott felejthetetlen kilátást. Köröttünk megművelt parcellák, gyümölcsösök voltak. Innentől megint csak meredek hegyoldalban vitt az utunk, túloldalt, a völgy másik oldalán mkőhegyek, meredek sziklák, völgybevásások. Kb. Ny-K-i irányú völgy mentén haladtunk nyugat felé. Egy helyen megálltunk, persze fotózás céljából, és nagy meglepetésemre kloritosodott, átalakult üledékes kőzetet találtunk az út mentén, kaptam is egy gyönyörű példányt (vetőtükrös felületűt!) Attilától. Maga a patak valószínűleg rétegzett homokköves összletben kanyargott. Ahogy haladtunk, fenyvesek jöttek, fahordó teherautók, lefelé kanyargó úttal, végül egy kicsi település a fenyvesek között, éppen ahol a patak völgye bevágódott. Itt megálltunk. Ez amolyan pihenőhelynek számított, forrással, kápolnaszerűséggel (?). Már mások is hűsöltek itt, és éppen akkor jött velünk szembe egy lakodalmas menet, csupa vidám emberrel, hát ők is pihenőt tartottak. Kellemes hely volt, az biztos. Kb. fél óra múlva mentünk tovább, lefelé, a kanyargó hegyi úton, mellettünk a meredek oldalon szamár gyalogolt teherrel a hátán, ment lefelé. Ahogyan kiértünk a fenyvesből, ismét elénk tárultak a környező nagy hegyek, a mély völgy és az oldalvölgyek. Egy kis falu előtt kiszálltunk a kocsiból, gyalogoltunk picit. Embereket alig láttunk. Leírhatatlan szép formákat láttunk, gyűrődések, redők, áttolódások, már igencsak késő délután volt, mikor közeledtünk a Krujai-szurdok felé, itt láttunk olyan hegyoldalt, mely egy nagy redőnek a részét képezte, jól kivehetően a rétegződést és a gyűrődést. Tényleg tele volt látnivalóval a vidék, és nagyon néptelennek tűnt. Alkonyatkor a meredek hegyoldalban vivő út mellett álltunk meg, ahol az út kicsi kiszögellésen vitt, itt ütöttünk tábort, bár nem sok sík placcot lehetett találni. A völgy irányába mentünk lefelé, és egy kerítést, bozótost elérve, ahol csak enyhén lejtett, lepakoltunk. Négyünkre egy sátrat állítottunk, mi pedig kinn aludtunk, csak a cuccokat raktuk be. Ezen az estén közölte Julival Janó, hogy holnap a szurdok után elválnak útjaink. Nem mehetünk velük tovább. Teljes szomorúságban vacsoráztunk hát mi négyen Ágival és Zsolttal kiegészülve (utolsó közös vacsora címen), igazából ők talán még szomorúbbak voltak. Nem értettük ezt a döntést, de biztosan meg volt az oka. Aztán már boroztunk, hullócsillagokat néztünk, és kívántuk ne essen éjjel az eső. És tényleg nem esett. Reggel időben keltünk, hogy időben összepakoljunk, mert általában mindig ránk kellett várni. (Ezen a szálláson találtam az egyik kőben valami dögszerűséget, Megalodontaceae-féle lehetett, ami, felső-triász mkő lévén, eléggé elképzelhető is.) Indultunk is lefelé a völgyben egy útelágazásnál, itt volt benzinkút is, kocsma is. És építkezés folyt. A hegyoldalban félreálltunk a kocsival, odasétáltunk a szurdok felett átívelő hídhoz, és lenéztünk. Hihetetlen bővizű folyam volt, és a szurdok tényleg szurdok volt, vízvályta oldalakkal. Gumicsizmát vettünk, nagyon féltem, mert láttam micsoda sodrása van a víznek, és hatalmas kőgörgetegek voltak a mederben, mivel nem tudok úszni, és nem érzem biztonságban magam a vízben, ideges lettem, nem akartam, meg akartam is menni. Hisztiztem egy sort, igazából a félelem miatt, meg mert nagy volt rám a csizma. Szégyelltem is utána magam, pláne hogy a Zsolt maradt ott a kocsira vigyázni, és nekem kellett volna inkább. De szerencsére később Zsoltot leváltották Nóriék, így utánunk tudott jönni, szinte a végén találkozott velünk. Sodrásirányba mentünk, folyton Kószának kellett segítenie nekem, mert nagyobb víznél, vagy kitett falon a víz felett, kissé elbizonytalanodtam. Ezt leszámítva csodálatos volt minden, bár Nóri már az elején megjegyezte, hogy nagyon koszos a víz, ilyet még nem látott. Mivel állítólag barlang is található a szurdokban, így vittünk kötelet, barlangos cuccot is. De nem volt, csak a sziklafalon, magasan láttunk egy üregszerűséget. A kötelet Nóriék egy szűk, meredek lefolyásba berakták segítségképpen. Sok kanyar, szűkület, hatalmas kövek, egy oldalág, meredek le-felmászások, széles meder, aztán egy medence, majd mégegy, Juli bele is csúszott az egyikbe Kósza unszolására, a végefelé sziklák alatt bújt el a víz, itt csúsztak- úsztak be a többiek, a végén pedig egy nagyobb vízesés jött, igen meredek volt, itt kimásztunk az oldalára és egy a víz felett átívelő, rádőlt nagyobb sziklára másztunk ki, kis ösvény vitt rajta. Helybeli fiatal srácok fürödtek lejebb a vízben, aztán feljöttek ők is a sziklára, cigit kértek, próbálkoztak az angollal, de nem tudtak. Fenn vitt az út a szurdok feletti oldalban, innen már jól kivehető volt. Visszaindultunk, utolértük Magyarit, végül, kis fürdőzés kerekedett a nagy híd alatt. A kocsinál volt egy kissrác, meg emberek jöttek-mentek, valaki szamárral, valaki állatokat hajtott, már reggel is találkoztunk helyiekkel, sőt, egy fickó szinte végig követett minket a szurdokban. Szemmel tartottak, olyan érzése volt az embernek. Aztán a kocsinál öltözködtünk, szárítgattuk magunkat, és kiderült, Nórinak ellopták a telefonját, pénztárcáját, útlevelét. Szegény, érthetően nagyon berágott, mivel életében most először hagyta így a cuccát láthatóan a kocsiban, és mert nem értette hogyan vihették el. Ági töltőjét a kocsi melletti sziklatömb-bokor mögött megtalálták, gondoltuk akkor a többit sem vitték messzire. Mindenki kereste a környéken, út mentén, de nem találtuk. A kis srác nyugodtnak tűnt, csak állt a közelünkben, figyelt minket, itt úgy látszik ez a szokás. Nóri fenyegette, aztán egyre több fiatal jött oda, csak ültek és néha nevettek, figyeltek minket. Aztán evés után mit volt mit tenni, irány Tirana felé. Vissza az elágazásig, majd tovább az úton, a szurdok felett. Itt, éppen ahol összeszűkül a szurdok, megálltunk fotózni, Magyarival pedig elindultam tovább az út mentén, gyönyörű sziklafalak, látványos felülnézet a szurdokra. Útközben robbantott üregbe néztem be, kissé ismerős volt már. Aztán egyedül mentem, mert Magyari nagyon előrement, a többiek pedig nem jöttek. Kiderült, hogy találtak egy robbantott üreget (lehet, ugyanazt mint én?) és ott töltöttek olyan sok időt. Közben teherautók, autók jöttek-mentek az úton. Szörnyű látvány volt, nem is hittem el elsőre, a kanyarokban iszonyú mennyiségű szemét volt felhalmozva, mindez ment lefelé, ahogyan kiborították, a szurdok felé. Akkor értettem meg, nem véletlenül látta olyan koszosnak Nóri a vizet korábban (vadvizi evezősként, vezetőként sok folyót látott már). Egy kiszögellésnél pihenőhelyet építettek ki, itt találkozott és ment újra együtt a csapat. Az út lefelé vitt. Kruján haladtunk át, itt meg is álltunk, kb. fél órás pihenőre. Sok érdekesség volt a kisvárosban, pl. Szkander bég kardját itt őrizték. A többiek, mikor legelső nap Tirana felé tartottak, már megszemlélték mindezen érdekességeket. Ez is egy hosszú főutcás település volt, távol a hegyoldalban vár állott, megint máshol szintén várszerűség. Az emelkedő-lejtő utcácskákban hihetetlen modern szállodák, kávézók is voltak, meg persze egyszerűbbek. Mivel nem volt sok időnk, beültünk egy cukrászdába, itt ettünk először baklavát! és egy sütőporos süteményt, ami már kevésbé ízlett, coca-colat ittunk hozzá. Kedves helybeliek voltak, ha jól emlékszem itt már előre kérdeztük az árakat, ne érjen meglepetés. Továbbsétáltunk és egy piacba ütköztünk, sok szép szőttes, ingek, ruhácskák, tarisznyák, kerámiák, minden jó, csak persze azért pénzt is kértek értük rendesen. Juli itt vett egy albániás pólót magának. Aztán mivel elfogyott az összes hozott filmem (5 tekercs) vettem egy tekercs Agfát. Visszafelé mentünk, természetesen túlléptük a megbeszélt időpontot. Bennünket igazolva, Attila és Zsófi ért vissza a legkésőbb, bort, sajtot, finomságokat vettek. Hat óra felé lehetett, így szálláshely után kellett néznünk. Már lankásabb vidéken haladtunk, és alkonyatra kiértünk a hegyekből, az út mentén táboroztunk, túloldalt egy benzinkút volt, mellettünk pedig kőkerítés azon túl házak. Gondoltuk a helyiek vasvillával jönnek majd és elkergetnek, hogy képzeljük mi ezt, de nem lett semmi. Nagyjából körbesátraztuk a kocsit. Este még világosban összeállítottuk a bag-eket, amit Janóval hazaküldtünk. Maradt persze így is szép mennyiségű cuccunk, a gumicsizmát kiszavaztuk, de a slósz, a műnyúl, overall, tartály, sisak, karbid maradt. Attiláék halászlét főztek, mindenkinek jutott belőle, mi meg paprikáskrumplit csináltunk már jó későn. Aztán boroztunk, söröztünk, hiszen tényleg ez volt velük az utolsó esténk. Kinn aludtunk, természetesen hullócsillagos egünk volt. Reggel gyors pakolás és irány Tirana, Szkander bég utca, ott van ugyanis a többi között a magyar nagykövetség is. Tirana felé ismételten átmentünk az elővároson, most azonban, mivel délelőtt mentünk, nagy volt a forgalom, és péntek volt, 13-a.