Csereháti aprófalvak és Tornai-karszt

Rakacaszend

Baktakékről vágtunk neki a Cserehát dombjainak. Első falunk a Cserehát 50-en már megszeretett Abaújszolnok volt. Aztán az azóta oly népszerűvé lett Szanticskára mentünk, a faluban sátoroztunk a focipályán. Abaújlakon kenyeret próbáltunk venni, sikretelenül. Két nap múlva hozzák csak a kenyeret Felsővadászról, nem úgy van ez mint városon, hogy minden nap van kenyér – mondták. Szanticska után szemerkélő esőben mentünk fel egy nagyobbacska dombra (talán Magas-hegy a neve), csak pár méterrel alacsonyabb, mint a Cserehát legmagasabb pontja a zordon Kecske-pad. Aztán nem tudom pont merre mentünk (leginkább Abaújlak és Gadna eshetett utunkba), de az bizonyos, hogy Irotán kötöttünk ki. Irotán nagy lelkesedéssel javasolták, hogy aludjunk ott, az iskolát most alakították át túristaházzá és nemrégiben még egy színes TV-vel is felszerelték! Ekkor egy asszony egy vargányával tért be a kocsmába, ezt próbálta felesre cserélni, még táncolt is a gombával. Nekünk meg elfogyott a szőke színű Borsodi, és mennünk kellett tovább.

Képek: Cserehát és Tornai-karszt

Cserehát aprófalvai

Nekivágtunk a Kecske-padnak, aztán Rakacaszend következett, ahol a Cserehát 115-ön csikót akartak nekem befogni a cigányok, hogy avval vigyenek át Irotára, ne gyalogoljak. Tornabarakony volt a következő, gondoltuk ez világvége, talán igen, de inkább üdülőfalu, egy jászsági emberrel akadtunk ott össze.
Innentől már Szalonnai-karszt következik, egész hegyszerű és hűvös komoly bükkösök is meghúzódnak a hátán. A Szár-hegy közelében a hegygerincen fekvő Martonyi-Pálos kolostorromot érdemes felkeresni. Perkupa volt a következő falu, vagy nagyon esetleg Szalonna (már nem emlékszem).
Varbóc szomorú csalódás volt. A falu közepén 90-ben nagy nyüzsgés fogadott, mindenki ide járt vízért. 97-re már sok házba bevezették a vizet, ahova meg nem, onnan az utcai közcsapokról hordták a vizet. A régi, nagyon mély kerekes kút meg elmocskosodott használatlanságából kifolyólag. A falu széli méhész régi kézzel fonott kasait csodáltuk meg, amiket gazdája szerint már Angliából is járnak fényképezni. Irány Tornakápolna, lakik-e ott még valaki, járt a fejemben, 90-ben húszegynehányan éltek a faluban. A két falu közti dombtetőn már mobiltelefontorony és hozzá vezető vastag dózerút vágta szét az érintetlen tájat. Tornakápolnán azért mégiscsak volt élet, sőt Borsodi is. Viszont ,,Pista”, aki 90-ben még tanácselnök volt itt és ,,beteg már a feleségem, hogy fog maguk után összetakarítani”indoklással küldött el a faluszéli kaszálójáról, sajnos ekkorra már átesett egy szélütésen . Azért mesélgetett nekünk ezt-azt Derenkről, – talán Horty rendszerbeli -kitelepítésekről és egyebekről a sörünk mellé. A kedves falu megöregedve, de még mindig élőnek mutatkozott. Igaz megszűnt az önkormányzat, a heti egy busz, de a közösség még élt.
Másnap átmentünk Keresztétére, Szőlősardóra, közben német nyaralókkal találkoztunk. Szőlősardón döbbenetes novabort vettünk, már egy decije súlyosan fejfájdító volt, az ízéről nem is beszélve.
Ráadásul zöld szőlőből készítik, mert mikor érik, egy nap alatt mind leeszi a seregély. A borkóstolót (ami után a sértődést biztosan elkerülnedő azt kellett mondanom, hogy jó, igen veszünk két litert) követően nekivágtunk a faluszéli kaszálóknak, gyümölcsösöknek, és visszamentünk Tornakápolnára.

Éjszaka a ,,teberben”

Javaslatomra ezen az este már nem a bolt (és egykori iskola) udvarán, hanem a ,,teberben” aludtunk, jobb volt így, az estét bulinak szentelhettük és csapatunk egy részének alvási szokásai sem keltettek botrányt (előző nap reggel a helybéliek 9 óra közeledtével kissé gunyorosan orvost akartak hívni, hogy biztosan megbetegedtek a többiek, azért nem jöttek még ki a sátorból). A nevezett ,,teber” a falu északi szélén lévő töbör, kiváló sátorozóhely. A tehenek is látogatják gyepjét, így sok a szekfűgomba. A rétet szegélyező sűrű, vékony gyertános pedig telis-tele volt vargányákkal és tinorúfélékkel (főleg érdesnyelűvel). A nyugat felé határos mocsaras aljú terebélyesebb töbör ide eső végében pedig forrás is van, amit a perkupai tehéncsorda is gyakran látogat, így vízér se kell messze menni, igaz mászni kell egy kicsit. Este tehát gombalevest ettünka, amit a faluban üres nejlonzacskóért cseréltünk (pénzt fogadott el a néni, viszont nejlont kért érte) és kőkeményen buliztunk.

Jósvafői falunapok

Másnap pedig mentünk Jósvafőre, ahol alighanem falunapok voltak mindenféle programokkal, és mintha csángó táncházba mentünk volna, vagy durván összekeverek valamit. Este egy kocsma udvarán lehetett sátorzni ingyen, a kocsmában babgulyást ettünk és hátizsákunkban lapuló kiskondérunkat előhúzva rókagombát, vargányát és talán rizikét sütöttünk vajon. Ezután egy vagy két nap átugrottunk Szlovákiába, a Tornai-karszt oda szakadt részébe.

Tornai és Aggteleki-karszt

A domicai barlangba csónakáztunk rövidujjúban rettentően dideregve, Kecső boltjában fél kiló kimért ruszlit vettünk a sport presszó padjain faltuk be (kaptunk hozzá kis tányért és villát is). Aztán Szilíca jött, a főnök emeletes vasbetonkocsmájában kiválóan csapolta a különben nem túl jó Topvar sört, ám annál büszkébben. Szilícaborzova is látszik a képeken, hát ez lehetett a következő falu. Innen Pelsőc felé indultunk, zuhogó esőben, gyönyörű töbrökkel teli fennsíkon, főleg álomszép gyertyánosban, minden zölddellett a nyári esőben. Pelsőcre nem akartunk menni, mert már sietni kellett az este 8-kor záró határhoz, mivel a hálócuccot Jósvafőn hagytuk (perceken múlott, hogy időre odaértünk). Letérve a jelzésről Pelsőcardón egy kertben kötöttünk ki, az erdőből leereszkedve. Jóleső barátságos palóc tájszólással engedtek át a kertjükön. Jósvafőn megint gombafőzéssel telt az este. A következő nap Derenk romfalu felé indultunk a Lófő-forrás bővizéből ittunk. Sajnáltuk a Szelcepuszta mellett kerítés mögött húsukért tartott látványosan depressziós vaddisznókat. Nagyon szomorúak voltak és bújtak előlünk szégyenkezve, ahogy néztük őket az ujjnyi vastag kerítés mögül, még a koca sem igazgatta a malacait, hogy tőlünk védje őket. Derenk után érezhettük, hogy az ország védett nemzeti parkjában járunk, ahol tilos letérni a jelzett ösvényről. Ezt mindenütt tábla jelölte, és az ösvény mellett még WC és is volt felállítva, hogy a túristák nem a védett erdőbe járjanak, át a védett gyepen. Végül Szádvár romjait is sorrakerítettük a csúszós sárban, és mire Szögligetre értünk, az eső is elállt.

Képek: Cserehát és Tornai-karszt

Leave a Comment